A kódexek nyelvi anyagának felhasználásáról
A kódexek nyelvi anyagának felhasználásáról
Néhány szempontra feltétlenül tekintettel kell lenni a kései ómagyar kor kódexszövegeinek nyelvtörténeti kutatásra való felhasználásakor. Mint már említettük, a szövegek jobbára másolatok, olykor többszörös másolatok. A nyelv ebben a korban, mivel a nyelvi norma kialakulása még váratott magára, területi nyelvváltozatok, nyelvjárások együttese volt. Így tehát a különféle nyelvjárásokat beszélő szövegalkotók (fordítók, de elsősorban a másolók) saját, olykor tulajdon személyükben is kevert nyelvjárásuknak megfelelően hagytak nyomokat a szövegeken. Természetesen ebben a korban a szövegek tagolásának, központozásának ma megszokott módjait is hiába keressük: a mondatzáró írásjeleket, mondatkezdő nagybetűt, tagmondatokat elválasztó vesszőket – a mainak megfelelő funkciókban. A mondattani és szövegtani vizsgálódások első lépéseként a szövegeket szövegmondatokra, tagmondatokra kell tagolni. Ehhez a művelethez segítséget nyújthat a latin forrásszöveg, de természetesen figyelembe kell venni az egyes emlékek saját belső tagolási gyakorlatát is. A hangtani, alaktani, nyelvjárási kutatások nehezítője az igen tarka hangjelölés, a betűértékek és hangértékek egymáshoz való viszonyának sokfélesége. Egy ö hangot jelölhet például 
stb., más oldalról egy w betű lehet v, ü, ű, u, ú hangértékű is. Általában azoknak a magyar hangoknak a jelölésében mutatkozik a legnagyobb tarkaság, amelyek nem felelnek meg a latin hangoknak. A mássalhangzók és magánhangzók hosszúságának jelölése többnyire – ha egyáltalán figyelnek rá – rendszertelen. Ennek aztán olyan kihatásai lehetnek, hogy például egy monda vagy parancsola igealakról nem dönthető el, hogy alanyi vagy tárgyas ragozást takar-e, azaz az ige az adott esetben milyen vonzatstruktúrájú. A hangjelölésnek egyébként alapvetően két nagy típusa mutatkozik a kódexírói gyakorlatban: az egyik a kétjegyű mellékjeltelen (ebben az esetben egy ö hang jelölése ev, ew lehet), a másik az egyjegyű mellékjeles 
jelölésmód, de természetesen a nagy tarkaság miatt ezeknek a keverékei is előfordulnak. Érdemes azonban megjegyezni, hogy a hangjelölés típusa és a fonémák megterheltsége között összefüggés van: kimutatható, hogy egy erősen ö-ző nyelvjárású kódex általában a kevésbé fáradságos, „gazdaságosabb” 
-féle jelölést használja, míg az ún. e-ző kéziratokban az ew-féle hangjelölés uralkodik.
stb., más oldalról egy w betű lehet v, ü, ű, u, ú hangértékű is. Általában azoknak a magyar hangoknak a jelölésében mutatkozik a legnagyobb tarkaság, amelyek nem felelnek meg a latin hangoknak. A mássalhangzók és magánhangzók hosszúságának jelölése többnyire – ha egyáltalán figyelnek rá – rendszertelen. Ennek aztán olyan kihatásai lehetnek, hogy például egy monda vagy parancsola igealakról nem dönthető el, hogy alanyi vagy tárgyas ragozást takar-e, azaz az ige az adott esetben milyen vonzatstruktúrájú. A hangjelölésnek egyébként alapvetően két nagy típusa mutatkozik a kódexírói gyakorlatban: az egyik a kétjegyű mellékjeltelen (ebben az esetben egy ö hang jelölése ev, ew lehet), a másik az egyjegyű mellékjeles jelölésmód, de természetesen a nagy tarkaság miatt ezeknek a keverékei is előfordulnak. Érdemes azonban megjegyezni, hogy a hangjelölés típusa és a fonémák megterheltsége között összefüggés van: kimutatható, hogy egy erősen ö-ző nyelvjárású kódex általában a kevésbé fáradságos, „gazdaságosabb” -féle jelölést használja, míg az ún. e-ző kéziratokban az ew-féle hangjelölés uralkodik.
