Világpolgár drámaírók
Világpolgár drámaírók
Balmazújváros híres író-fiaként a parasztság szószólóját, Veres Pétert tartjuk számon, ám itt született a nagy utat bejárt, majd hosszú élete végén Budapestre hazatért Lengyel Menyhért (1880-1974) is. A nagy fejedelem (1907) c. Rákóczi-drámája még amolyan késő-millenniumi retorikát is mutat, de már ironikus, kritikai, demitizáló elemeket is sűrít. A Tájfun (1909) nemzetközi hírnevet vívott ki számára az akkoriban divatos távol-keleti tematikával, a feszült per-dramaturgiával és a lélektani analízissel. A világháború alatt Svájcban élt. 1917-ben az ő szövegkönyve alapján készült Bartók Béla A csodálatos mandarin c. táncjátéka. A három- és négyfelvonásos dráma technikai kötelmeinek lazítása volt a célja; ezt csak részben tudta elérni. A Sancho Panza királysága c. vígjáték a legsikerültebb, A waterloói csata c. komédia a legsikeresebb színműve, az előbbi 1919-ben, az utóbbi 1924-ben öregbítette hírnevét. A Földnélküli János Karinthy Frigyes társszerzőségével készült. Az előadás érdekében még egy „saját” színházat is szereztek: 1929-ben Lengyel a Belvárosi Színházat igazgatta. 1931-től világvándor lett, részben az itthoni céhbeli súrlódások és más súlyosabb okok miatt, részben a külföld – és a filmszakma – hívásának engedve. London, Hollywood, Róma voltak a főbb állomásai. Éles eszét, gondolati és etikai elmélyültségét, vívódásait a színdarabok mellett monumentális Naplója is dokumentálja.
Bíró Lajos (1880-1948) Ady Endre és Nagy Endre nagyváradi baráti köréből indult. A cárnő (1913) c. drámát éppen Lengyel Menyhérttel közösen írta. Ugyanennek az esztendőnek a termése legtöbbet játszott műve, a Sárga liliom. Alkotóereje ekkortájt tetőzött; legtermékenyebb korszakát a Hotel Imperial (1918) zárta. 1919-ben emigrált, Ausztria, Franciaország, Németország, az Amerikai Egyesült Államok és Anglia között ingázott, megbecsült személyisége volt a filmiparnak. Epikai munkássága kiterjedtebb, mégis jelentéktelenebb a drámainál. Kissé sietős írásmódjáért a dinamizmus, a szenvedélyesség kárpótol.
Molnár Ferenc (1878-1952) eredetileg a Nemzeti Színház számára írta a Doktor urat (1902). Ezt az első darabját átvitte a Vígszínházba, mely igazi otthona, stílusának meghatározója lett – s ő is alakította a Víg arculatát (dolgozott itt rendezőként is). A franciás vígjátéki technikát modern gondolatok szolgálatába állította. Az ördög (1907) a freudi lélektan jegyeit viseli magán, a Liliom (1909) szociális érzékenységével és rétegnyelvi, meghökkentő fogásaival tűnik ki, A testőr (1910) mesteri szerkesztéssel tárja föl a fanyar férfi-nő viszonylatokat és enged bepillantást az ember szerepjátszó természetébe. Az utóbbi premier nyomán írta Ady: „Ilyen a színpada is, mint ő: kettős: minden rögtönös sikert s minden legendásabb, apostolibb sikert egyszerre megkaparintani akaró. Szimbólumai pazar fényűek, bár könnyűek, mégis nemesek, de a szimbólumok fölött táncol a mai, összes publikumnak szánt ravasz, divatos tánc. Majdnem páratlan munka: a kettősséggel mindenkinek kedvébe járni, az utolsó karzatosnak, az előkelő páholyos senkinek, „a mániákus esztétának.” A „mániákus esztéták” később ugyancsak megkeserítették Molnár életét és egy időre beárnyékolták utóéletét: őt és „polgári” darabjait értetlen kritikával söprűzték ki a magyar irodalomból. Ez volt a második száműzetése. Az első, a valóságos 1930-ban vette kezdetét, amikor a fasizálódás elől Svájcba, majd az Amerikai Egyesült Államokba telepedett. Manapság már széles körű megbecsülés és józan bírálat övezi mindenfajta radikalizmustól tartózkodó, változatosan gazdag, ötletcsillagokat szóró életművét. Az Üvegcipő (1924), a Játék a kastélyban (1926), az Olympia (1928) részben témavariációk a szerelmi csetepaték tárgykörére, az álarc-váltogatásra és a társadalomkritikára. Molnár világszerte a legismertebb és legkedveltebb magyar írók egyike, aki A Pál utcai fiúk (1907) c. regényével az ifjúsági irodalomnak is klasszikusa.
A Pál utcai fiúk első kiadásának illusztrációja
Molnár Ferenc
