A magyar zene és a külföld kapcsolata
A magyar zene és a külföld kapcsolata
A háború után Veress Sándor külföldre távozott, s számontartott zeneszerzővé lett Svájcban. A többieknek keserves küzdelmet kellett vívniuk – nem is csak a kulturális hatalommal. A politikai helyzetben nem kis veszélye volt annak, hogy a kodályi minta maga is "hivatalos" stílussá merevedik. A szerzők tehetsége egy-egy műben világosan megmutatkozott, de töretlen alkotói pályát ilyen körülmények között nehéz volt befutni.
1956 a jól képzett magyar zenészek tömeges távozásával megtörte az előadóművészet akkor már közel 100 éves folyamatosságát, s olyan hanyatlást idézett elő, melyet szinte máig nem hevert ki a magyar zenei élet. Ugyanakkor – mint a magyar társadalmi és kulturális élet más területein is – 1956 után (mondjuk: az 1960-as évek elején) a zeneszerzésben is gyors változás tapasztalható. A közvetlen állami irányítás mérséklődött, a külföldi utazás és kapcsolattartás lehetősége kiszélesítette a zeneszerzők látókörét. Az első jeladás még az előző nemzedék köréből érkezett: Szervánszky Endre Hat zenekari darabja már a nyugat-európai (és a gyorsan magára talált lengyel) zeneszerzői irányzatok hatását árulja el. Kurtág György párizsi tanulmányútja, majd több fiatal zeneszerző külfödi tanulása nyomán (s persze a most már megszerezhető külföldi hanglemezek, kották által is segítve) a stílusirányzatok sokfélesége jelent meg. Az új helyzet a zeneszerzőket keresésre, válogatásra, döntésekre késztette, vagyis rutinjaikból kimozdította. Előbb a "dodekafón" zeneszerzői technika, majd a szeriális komponálás, az aleatorika, még később a minimál-zene külföldi mintái találnak utánzókra. Az utánzás időszaka a zeneszerzésben kikerülhetetlen; a tehetséges, dolgát becsületesen és keményen végigvivő alkotóművész az ilyen tanulási folyamat után megtalálja azt az utat, melyben korszerűség és hagyomány, egyetemes és helyi jelleg, a kor stílusával való közösség és az egyéniség egyaránt érvényesül. A magyar zeneszerzés az 1970-es évek óta európai látókörű, stilárisan sokszínű, de más nemzetektől megkülönböztethető egyéniségekkel és művekkel dicsekedhet.
A zeneszerzői tájékozódás segítésére, az új zene új előadóinak és közönségének megteremtésére az elmúlt két évtized alatt aktív zeneszerzői társulások jöttek létre (elsőként: az Új Zenei Stúdió). A kortárs zene ma már egy nem nagy, de elég jól edzett előadói gárdával és hűséges hallgatósággal rendelkezik. Más zenei irányzatok is létrehozták saját csoportosulásaikat, hogy a tájékozódásban, szakmai továbbképzésben egymást támogassák, s egyúttal felhívják magukra a figyelmet. Elegendő, ha itt a régi zenei együtteseket és fesztiválokat, a hiteles népzene városi elterjesztésének újabb irányzatait említjük (s természetesen ide sorolható számos könnyűzenei társulás is).
E nagyobb mozgási tér ellenére a zenei élet egésze, a nagy intézmények, zenekarok, szervezetek még sokáig állami kézben maradtak, s megmaradt az is, ami előnyös volt ebben (az anyagi biztonság, a zenei műveltség terjesztésének prioritása), az is, ami hátrányos (bürokratizmus, elkényelmesedés, kontraszelekció). Az igazi verseny és megméretés hiánya, a szakmailag elkötelezett és valóban tájékozott vezetők csekély száma, mellőzése vagy munkájuk lehetetlenné tétele a magyar előadóművészetet, főképpen a magas színvonalú csoportos munkát kívánó zenekari kultúrát elsorvasztotta. Egy-egy kiváló szólista megjelenése nem csak a közönséget szerezte vissza a komoly zenének, de számonkérő, figyelmeztető, biztató jel is lett a többiek számára.
