Történeti áttekintés
Történeti áttekintés
Ez az átmeneti korszak egyben egy több évtizedes háború kezdetét is jelentette, egyrészt a cigányzene-magyar nóta, másrészt a tánczene hívei között. Ez utóbbiak hagyományos és a dzsessz felé kitekintő, azzal kísérletező tábora is hadakozott egymással.
Meglepően sok korai, kultúrtörténeti érdekességű hangdokumentum maradt ebből az átmeneti korszakból, ahol mindenki mást csinált, mint az eddig megszokott. Vörös Feri és Berkes Béla cigányzenekarai már 1912-től kezdve játszottak lemezre ragtime-klasszikusokat és a "Rózsabokorban terem a nő" c. felvétel pl. Gershwin: Somebody Loves Me" c. darabjának cigányzenekarral előadott, de dobbal kiegészített változata a 20-as évek első feléből. Megjelentek az első ragtime-zongoristák és -komponisták. Rozsnyai Sándor, aki később az európai hírű Arizona mulató tulajdonosa, Márkus Alfréd és Székely Aladár, aki maradandó ragtime-darabokat komponált, már a 10-es években, majd Amerikába települve a híres Leo Feist kiadó háziszerzője lett.
A József Főherceg Szálló bárja 1920-ban így hirdetett: "Hallotta-e már Csorba Gyula cigányzenekarától a legújabb ragtime-okat?" A szórakozóhelyek szalonzenekarai is nagy átalakulásokon mentek keresztül. Felbukkantak az első szaxofonok, bendzsók és ezzel a kombinált zenekarok, akik maguk készítette ormótlan dobokkal, tölcséres hegedűkkel először csak külsőségeikben, később tartalmában is utánozták a dzsesszbandet.
A 20-as évek szalon-tánczenekaraiban egyre gyakrabban bukkant fel egy-egy olyan muzsikus, aki tudatosan ismerkedett a dzsesszimprovizációval. Volt kitől tanulni, hiszen Budapesten, sőt néhány vidéki városban is egyre több világjáró amerikai dzsesszművészt szerződtettek hosszab-rövidebb időre. Egymás után szerepeltek dzsessztörténeti hírességek, mint pl. a fekete Eddie South és együttese, aki annyira megszerette Budapestet (és egy ma már azonosíthatatlan színésznőt), hogy a következő 40 évben is Hubay Jenő egyik csárdajelenetét választotta szignáljaként, vagy Sam Wooding, akinek a zenekarában szereplő tagok (pl. Tommy Ladnier, Herb Fleming, Gene Sedric) oldalakat töltenek ki minden valamire való dzsesszlexikonban.
A vendégek között szerepelt Jack Hilton zenekara, a fekete Palm Beach Five, a fehér amerikai Murry Spiegel együttese, Billy Arnold zenekara, a Zeneakadémia elsötétített nézőterén pedig Hubay Jenő és Dohnányi Ernő nézte-hallgatta a zseblámpával vezénylő Teddy Sinclairt.
A 30-as években gomba módra szaporodtak a dzsesszes tánczenét játszó nagyzenekarok. Chappy Nyugat-Indiából visszatérve önálló nagyzenekart alakított, Heinemann Sándor, Heinemann Ede, Leczák (Chappy testvére) Buttola Ede, Martini Lajos, gróf Zichy Tivadar és még sokan mások nagyzenekarokat vezettek, ezek mindegyike büszkélkedhetett "improvizáló vadakkal", azaz a korai dzsessztörténetünk olyan kiválóságaival, mint Szamosi Buli szaxofonos, Víg György klarinétos, szaxofonos, a csodagyerek Víg Tomi édesapja, Solymossy Lajos, Kertész Kornél zongoristák, vagy Radics Gábor hegedűs-gitáros-szaxofonos, aki Josephine Baker zenekarában, Párizsban dolgozott hosszabb ideig. Lemezgyártásunk régen kinőtt már a gyermekcipőből, a sok hazai cég mellett a legtöbb világcég is pesti stúdióval, de legalább reklámirodával rendelkezett. A "The two Jazzers" tucatnyi Columbia-felvételét takarékossági szempontok miatt Bukarestben vették fel. A sok magyar hanglemezgyár közül kiemelten foglalkozott dzsesszfelvételek készítésével a Radiola és a Durium-Pátria. A Rózsavölgyi- és a Sternberg-cégek nagy mennyiségben importálták a legújabb dzsesszlemezeket, ezért a hazai gyárak arra kényszerültek, hogy angol névvel és angol szövegel szerepeltessék a magyar előadókat. Így lett az Odeonnál Solymossy Lajosból "Lulu Mossy", Kurz Károlyból "Charlie Short", vagy a Radiolánál Buttola Edéből "Edy Buttler", később Martini Lajosból "Tiny Matton".
1925-ben a New York kávéházban játszott (és állítólag zeneakadémiai tanulmányokat is folytatott) a már említett fekete bőrű dzsesszhegedűs, Eddie South. Működése különösen fontos számunkra, mert megindított egy olyan fejlődési folyamatot, melynek eredménye számtalan kiváló hegedűs-gitáros és bőgős megjelenése a magyarországi zenészgárdában. Főként (de nem kizárólag) cigány muzsikusokról van szó, akik technikailag rendkívül felkészültek, hangszereik mesterei voltak és valamennyien jól improvizáltak. Néhány név, a teljesség igénye nélkül: Bauer Pár (operaházi muzsikus), Farkas Gusztáv, Benedek Rudolf, Rácz Lexi, Radics Gábor és László, Csányi Mátyás, Sárközi Gábor, Horváth Sándor (Nagy Patkány). Ez a nemzedék szívesen játszott szabadon és kötetlenül improvizáló kisegyüttesekben, combókban. Ritkán előbukkanó lemezeik egy-egy magángyűjtemény féltve őrzött kincsei, színvonalukban pedig nem maradnak el a francia-belga cigányok által megalkotott "hot klub" hagyományoktól (Django és Joseph Reinhardt, Grapelly).
A Górody-trió, Vécsei-együttes, Sulymossy-Beamter, majd Szabó-Beamter kettős, és még sok működő kisegyüttes között is figyelmet érdemel a multiinstrumentalista Herrer Pál, aki miután a párizsi Sorbonne egyetemen gépészmérnöki diplomát szerzett, Darius Milhaud és Teddy Wilson tanítványaként lett dzsesszmuzsikus. Nem kisebb muzsikusokkal dolgozott együtt, mint Joseph Reinhardt, Stephane Grapelly, Amsterdamban Eddie South, vagy a híres Lecuona Cuban Boys. New Yorktól Közép-Keletig járta a világot, Teheránban például Pahlavi császár (az elűzött sah apja) esküvőjén szerepelt zenekarával. Hazatérve kisegyüttest, később nagyzenekart vezetett, és pedagógusként is komoly elismerést szerzett magának. A 40-es évek egyik legnépszerűbb kisegyüttesét a harmonikás Tabányi Mihály vezette. Bőgősként indult, méghozzá a "hőskor" Mocsányi-Lakos együttesében, hamarosan ünnepelt swing combót irányított, majd a 60-es években olyan dzsessz-szólistákat szerződtetett (Pitó Tibor, Tihanyi Péter), akikkel west-coast stílusú modern dzsesszfelvételeket is készített. Tabányi dzsesszműsorával és bravúrdarabjaival itthoni és külföldi harmonikaversenyek győztese. Külön fejezetet érdemelne Martini Lajos zongorista, aki kisegyüttesével és nagyzenekarával mindig az élvonalhoz tartozott. A Martini-sextett, később -kvintett, fiatal muzsikusok egész sorában keltette fel az érdeklődést a dzsessz iránt. Kovács Gyula dobos, Kovács Andor gitáros, vagy Váradi "Orosz" György szaxofonos példaképpé vált.
Az 1938-tól kezdődő "arany korszakot" rnég a második világháború első évei sem korlátozták igazán. Tovább működtek a nagyzenekarok és a vendéglátóhelyeken szereplő jól felkészűlt muzsikusokat anyagilag és erkölcsileg egyaránt megbecsülték. Az Arizona mulatóban a Szabó-Quittner-dzsesszband, a Palais de Dance-ben a Magyar Revü Tánczenekar szerepelt. 1938-ban feltűnt egy angol dzsesszénekesnő, Anita Best, és Buttola Ede Bluebird Boys-ában Len Hughes angol trombitás, aki hamarosan önálló nagyzenekart szervezett és ugyancsak a Radiola lemezgyár adta ki a felvételeit. Zenekarában olyan meghatározó egyéniségek szerepeltek, mint Andreas Molto spanyol vendégtrombitás, Víg György és Schenkelbach Filu szaxofonosok, ők később szintén sikeres zenekarvezetők lettek.
A világháború tragikus veszteségei (Szamosi Buli, Weisz Api, Lakos Tibor és még nagyon sokan) ellenére 1945 nyarán már ismét működött az egész szórakoztatóipar, ezen belül újjászerveződtek a dzsesszzenekarok. A Pengő Klubban (az Astoria Szálló bárja, ahol az amerikai helyőrség tisztiklubja volt) Filu, a Plantage-ban Holéczy Ákos, egy másik amerikai klubban a Vagabound együttes (Máday László) újjászervezve léphettek fel. Ha foghíjasan is, de dolgozhatott a hazai élvonal. Hadifogságból jött meg Beamter Jenő, majd 1946-ban Martini Lajos, aki Kelényi György trombitással és Pál Sándor zongorista-szerkesztővel létrehozta a Magyar Rádió Tánczenekarát. Az új zenekar élére Martini után nemsokára Zsoldos Imre került. A politikai változások természetesen a kultúrpolitikára is kiterjedtek: a dzsessz kozmopolita és imperialista zene lett, tehát nem kívánatos. Gomba módra szaporodtak a magánlakásokon, kultúrtermekben rendezett, engedély nélküli jam-sessionok (örömzenék), ahol az új generáció mutatkozott be. Nem egyszer rendőrségi intézkedés vetett véget ezeknek – a közrend szempontjából nyilván veszélytelen – rendezvényeknek. A hivatásos muzsikusok közül is nem egynek akadt kellemetlensége (pénzbüntetés, működési engedély megvonása), mert amerikai zenét játszott (Piroska Zoltán szaxofonos, Kertész Kornél zongorista, Stark Tibor trombitás és mások). A modern dzsessz kísérletező muzsikusai közül mindenkit nincs lehetőségünk felsorolni, de álljon itt legalább néhány név emlékeztetőül. Zongoristák: Fogarasi János, Kertész Kornél, Gonda János, Garay Attila, Zágon Iván, Réti János, Tóth Menyus. Bőgősök: Publik Endre, Scholz Péter, Berkes Balázs, Pege Aladár, Duka Norbert, Vajda Sándor. Dobosok: Kovács Gyula, Ruttka Ferenc, Mészáros Sándor, Tarkői Viktor, Szudy János, Jinda György. Szaxofonosok: Kulcsár Imre, Ungár István, Sasvári Attila, Ráduly Mihály, a Bergendy testvérek. Trombitások: Tomsits Rudolf, Deák Tamás, Lakatos Öcsi, Stark Tibor. Az örömzenélő fiatalok között szerepelt egy fiatalember, aki később talán minden magyar muzsikus közül a legnagyobb karriert futotta be Amerikában, Charles Loyd és Chicho Hamilton partnere, Szabó Gábor.
Az 1956-os forradalom témánk szempontjából nem hozott sok változást. Rengeteg muzsikus távozott külföldre. Közöttük Piroska Zoltán, Solymossy Lulu, Szabó Gábor, Kabók Lajos, Tóth Menyus, Víg György, aki magával vitte "csodagyerek" fiát, Tomit. Víg Tamás nyolcéves korában nyerte meg a Metro-Goldwin-Mayer cég budapesti dzsesszversenyét dobszólójával, ugyanitt lett második egy kvartett, melyben Zágon Iván és Radics Gábor is szerepelt. A később világhírű Tommy Víg 9 éves korában több lemezen szerepelt dobszólóival a Chyppy- és a Mopex-zenekar kíséretével.
Döntő fordulatot az 1962-es év hozott két területen is. Hosszas előkészítés és egyeztetés után a KISZ Központi Bizottsága védnökségével megalakult a Budapesti Ifjúsági Dzsesszklub, a "Dália". Kertész Kornél, Marton György, Deseő Csaba, Gonda János és számtalan munkatárs szervezte a klub munkáját, ahol előadások, lemezbemutatók, és ami a legfontosabb: élőzene szerepelt a programban, nemegyszer külföldi vendégművészekkel. A klub több mint kétéves fennállása alatt 40-egynéhány (nemcsak budapesti) zenekar mutatkozott be, dzsesszújságot adtak ki, és a tagok száma elérte a 800 főt. Az év másik igencsak jelentős eseménye, hogy Gonda János, aki zenetudományi és zongoraművészi diplomával a dzsesszmuzsikusi pályát választotta, megindította rendezőként a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat "Modern dzsessz" lemezsorozatát.
