Monasztikus és szemlélődő rendek
Monasztikus és szemlélődő rendek
A Benedek regulájának szigorúbb, a kétkezi munkát különösen megbecsülő értelmezése szerint élő ciszterciek 1160 körül Cikádoron, a fő hivatásuknak a lelkipásztori munkát tekintő premontreiek pedig velük egy időben Váradon alapították első kolostorukat, amelyet mindkét esetben számos további, így Zirc, Pilis és Pásztó, illetve Jászó, Lelesz, Zsámbék, Csorna követett. Mindkét rend élénk kapcsolatban maradt a francia anyaházakkal, és gazdag könyvtárakkal szolgálta a hazai középkori kultúra fejlődését. Zirc első apátja, a francia Johannes Lemovicensis kora ismert misztikus bölcselője volt, a premontreiek pedig az imakultúra megújításában jeleskedtek. A ciszterciek hazai megtelepedésének kultúrtörténeti jelentőséget kölcsönöz a gótikus építészethez fűződő viszonyuk: az Anjou-kori hazai gótika számos remekműve fűződik nevükhöz és szellemi hatásukhoz.
A középkor végi hanyatlás e két rendet sem kerülte el, amelyből végérvényesen csak 1800 után sikerült kilábalniok. Ekkor már ez a két rend is tanítórendként működött; a ciszterciek a pécsi, bajai, majd a budapesti, a premontreiek pedig a gödöllői gimnázium jóvoltából írták be magukat a modern magyar oktatásügy történetébe. Szellemi életünk jeles képviselői között is megleljük a két rend tagjait: csak a legutóbbi időkből példázza ezt a ciszterci Rajeczky Benjámin zenetudós vagy az ismert premontrei költő, Mécs László neve.
A szemlélődő, remete életmódot folytató szerzetesi közösségek közül számos települt meg hazánkban már a középkor századaiban. Közülük említést érdemelnek a karthauziak, a néma barátok, akiknek életformáját az örök hallgatás, tevékenységét pedig a könyvmásolói foglalatosság tette nevezetessé. Házaik elsősorban a Felvidéken álltak, de kultúrtörténetünk szempontjából a lövöldi kolostor bizonyult a legfontosabbnak, hiszen itt készült az Érdy-kódex néven ismert hatalmas magyar nyelvű prédikációgyűjtemény, amely nem csupán fontos nyelvtörténeti és kegyességi emlék, történeti dokumentum, hanem a szerző, a Karthauzi Névtelen európai műveltségének bizonyítéka is.
A karthauziak Mohács után már nem támadtak új életre hazánkban, amiként a középkori rendjeink közül a kamalduli remeték, a templomos és a johannita lovagok emlékét is csupán oklevelek és az egykori rendházak romjai őrzik. Más sors jutott osztályrészül az egyetlen magyar alapítású remete rendnek, a pálosoknak. 1240 körül Özséb esztergomi kanonok gyűjtötte maga köré a Pilis remetéit, és Kesztölc határában templomot emelt számukra. A gyarapodó, szigorú aszkézisben élő közösség 1300 körül építette Budaszentlőrinc monostorát, amely a rend 1329-ben bekövetkezett jóváhagyása után központjuk lett. Mohács előtt a rendnek itthon több mint 60 háza volt, de Európa-szerte – Németországtól Portugáliáig – létesültek pálos kolostorok. A hazai fejlődést megakasztotta a török hódítás; 1700 után Pesten, Márianosztrán és még néhány házban tanítással és lelkipásztorkodással kezdtek foglalkozni, míg II. József feloszlatta közösségüket. A túlélést a rend lengyelországi alapításai, közöttük a világhírű kegyhely, Czestochowa tette lehetővé; innen tértek haza a pálosok 1934-ben.
