A hazai egyházak belső problémái
A hazai egyházak belső problémái
A hazai egyházakat az elmúlt évtizedek szekularizációs folyamatai lényegében felkészületlenül érték, problémáikat pedig a kommunista rendszer korlátozó intézkedései, egyház- és vallásellenes ideológiája csak fokozták. Sok vonatkozásban politikai okai voltak annak is, hogy a modern, vallási-világnézeti tekintetben plurálissá váló társadalom kihívására a hazai egyházak nem voltak képesek önmaguk radikális megújításával és modernizációval válaszolni. Az egyházak mozgásterének beszűkülésén túl komoly problémát jelentett – és jelent ma is – a súlyos paphiány. Történeti egyházainkban az elmúlt néhány évtizedben a lelkészkedő papság száma felére-kétharmadára csökkent és jelentősen elöregedett. A vallási élet hagyományos modelljei az urbanizációval és a falusi társadalom alapvető átalakulásával formálisakká, gyökértelenekké váltak. A liturgia megújítása, a modern zene, a modern művészet eszközeinek alkalmazása megindult ugyan, de a missziós munka korszerű formáinak meggyökereztetése vagy – a katolikus egyház esetében – a világiaknak az egyházi életbe való fokozott bevonása máig sem történt meg.
Évtizedek korlátozó intézkedései után a hazai egyházak komoly gondja azoknak a feltételeknek a megteremtése, amelyek nélkülözhetetlenek a vallási közösségek hitéleti, karitatív, szociális és oktatási tevékenységének végzéséhez. Miközben az egyházak ez irányú tevékenységével kapcsolatos vélemények általában pozitívak, a közhasznú tevékenységek újraindítását az anyagi eszközök szűkössége és a személyi feltételek hiánya nagymértékben gátolja.
A vallásosság hazai helyzetével és jövőjével kapcsolatban évtizedeken keresztül meglehetősen egyszerűsítő kép élt a hazai kutatásban és a közvéleményben is. E nézetek kiindulópontja az a meggyőződés volt, hogy az elvallástalanodás fokozatosan szorítja ki a vallásos meggyőződést és az egyházakat a modern magyar társadalom életéből. Ezt a tételt látszottak igazolni azok a jelek, amelyek szerint nem csupán az aktívan vallásos emberek száma apad, hanem a hívők csoportjának összetétele is változik. Az e megfigyelésekből kialakított nézet szerint a vallásosság az idősek, a nők, az alacsony iskolázottságúak, a vidéken élők és az alacsony jövedelműek körében tartja magát, a társadalom szociológiai jellemzői tekintetében élenjáró rétegeiben azonban már csak nyomokban található. Csupán a nyolcvanas évekre vált világossá, hogy a nagyvárosi-lakótelepi vallásosság modern formái is kialakulóban vannak; hogy megindult a hazai vallási közösségek lassú, de folyamatos megfiatalodása, és kirajzolódnak egy nem hagyományos, intellektuálisan is igényes értelmiségi vallásosság körvonalai.
Az Európa nyugati felében élő civil társadalmak példája azt mutatja, hogy az egyházak és az általuk hordozott vallásosság helyet talál magának a modern ipari társadalmak és politikai demokráciák viszonyai között is. A hitélet megélénkülésének az utóbbi 3-4 évben tapasztalható jelei, az egyházak belső megújulásának ma még csak az elején tartó folyamata arra enged következtetni, hogy a jövőben valami hasonló várható Magyarországon is. A lakótelep árnyékában megbújó modern templom a mai hazai vallásosság jelképének is tekinthető; nem uralkodik környezetén, mint a középkori falu dombon emelt temploma, de szervesen képes kitölteni a teret, amelyet a panelházak sivár egyhangúsága üresen hagy. Aligha véletlen, hogy a nem hívő emberek is úgy vélik: a vallásosságnak, az egyházaknak létjogosultsága, rendeltetése van társadalmunkban, nem hatalmi tényezőkként vagy éppen rivalizáló felekként, hanem a közösség és az egyén erkölcsi tájékozódásának és mindennapi életének eligazítójaként, célt, értelmet kínálva a modern ember számára is.
