Az első magyar bölcselők
Az első magyar bölcselők
A magyar filozófiai gondolkodás valódi kezdetét minden valószínűség szerint Temesvári Pelbárt (1440-1504) obszerváns ferences szerzetes prédikációi, a teológiai és filozófiai értekezés határmezsgyéjén álló művei jelentik. Első írásai, így a Stellarium és a három részből álló Sermones Máriáról szóló, illetve az egyházi kalendáriumot követő beszédgyűjtemények, a Pomerium azonban már – ugyancsak a prédikáció formáját öltve – teológiai-bölcseleti kérdéseket is feszeget. A szerző elutasítja Szent Tamást és annak értelemközpontú szemléletét, helyette a tekintélyelvet és Duns Scotus, a nevezetes rendtárs akaratelvét tekinti a keresztény tanítás gondolati lényegének, miközben elvont mondandóját színes példázatokkal, legendákkal, saját korára utaló megjegyzésekkel szövi át. A középkori misztikus teológiai-bölcseleti irodalom nyomában halad a zsoltárokat magyarázó munkája, élete utolsó éveinek pedig rendszeres teológiai szintézis, az Aureum Rosarium Theologiae (a. m. A teológia arany rózsakertje) a terméke. A négy részből álló szintézis forrásai utalnak gondolkodástörténeti helyére; Szent Ágoston és Petrus Lombardus, a "ferences" gondolkodás hagyományait követi. E műve már befejezetlen maradt; a tanítvány és rendtárs Laskai Osvát egészítette ki az 1510 körüli időben.
Az 1500 után következő két-három évtized két szellemi újdonsággal szembesítette a magyar gondolkodókat; az egyik az alkímia és az asztronómia (az aranycsinálás és a csillagjóslás) titkos és misztikus tudománya, tipikusan a reneszánsz szellemiség szülötte: hazai képviselői közül Likai Skalich Pál neve érdemel említést. A másik ilyen nagy hatású szellemi esemény a reformáció. Maguk a reformátorok ugyan igen kevéssé becsülték a filozófiát, s így a bölcseleti gondolkodás végül is nemigen talált helyet a protestáns szellemiségben, a 16. század zaklatott világa és a magyarok előtt is megnyíló protestáns német egyetemek légköre azonban filozófiai művek megalkotásához is adott ösztönzést. Ilyen volt Dudith András (1533-1589) működése, aki művelt humanista volt, katolikus; a tridenti zsinaton is megjelent, később azonban protestáns hitre tért. Filozófiai munkálkodása természetbölcseleti jellegű; legnevezetesebb munkáját a divatos asztrológia ellen, az üstökösökről írta. Kortársa volt a kálvinista Laskói Csókás Péter, a középkori filozófiával és a katolikus tradícióval is szakító gondolkodó, aki a reneszánsz antik hagyományokat ápoló világiasságát és a reformátorok bibliás meggyőződését hozta összhangba, amikor az emberről, az ember természetéről és az embert körülvevő világegyetemről értekezik. A reformáció százada mindezzel együtt nem a filozófiának kedvez; a kor gondolkodóinak figyelmét sokkal inkább lekötik a Szentírás, a hitújítás teológiája, a hitviták és – hamarosan – a természettudományok új eredményei.
