A hazai protestáns népi vallásosság
A hazai protestáns népi vallásosság
A magyar protestáns, református és evangélikus népi vallásosság jelentős adottsága, hogy a reformáció egyházai igyekeztek eltüntetni a hagyományos népi kegyesség számos elemét; a népi vallásosság mozgástere jelentősen beszűkült, vagy éppen kárhozatos hiedelmeknek minősült. Így a szentségek és szentelmények sokasága megfogyatkozott, eltűnt a szentek kultusza, az istentiszteleti életet puritán egyszerűség hatotta át. Ugyanakkor ezt ellensúlyozta a reformáció sajátos bibliás lelkülete: a Szentírás a mindennapok egyszerű emberének is állandó olvasmányává lett. A középkori hagyományok elutasításának következménye volt a személyes vallásosság kegyességi mozgalmainak felbukkanása, amelyek, mint a pietizmus, az egyéni, érzelmileg átélt hitre tették a hangsúlyt.
A protestáns gyülekezet életének irányítója a lelkész, aki azonban függ is az őt meghívó gyülekezettől. Mellette a presbitérium döntően határozhatja meg az egyházközség vallásosságát. A gyülekezetek szigorú fegyelem alatt éltek, amelynek köréhez kimondottan a hitéletet vagy a közösségi és magánélet normáit sértő magatartások elmarasztalása is tartozott. Sokat jelentett az is, hogy a gyülekezetek anyagi léte nagyban a hívek adakozásától függött, és ez sok, főleg falusi gyülekezetben meglehetős szegénységet jelentett. A protestáns, főképpen a református templombelső gyökeresen átalakult: eltűnt az oltár, a falak képei, a mellékoltárok. A templom szíve az úrasztala és a szószék, a maga dísztelen egyszerűségében, amelyet később a növényi motívumokkal való ékesítés váltott fel. A templom fő értékei az úrvacsorai tányérok és poharak, az úrasztali terítők. A reformáció korai idejében gyakori volt az istentisztelet, rajta az úrvacsora osztása, az utóbbiak száma azonban az idők során radikálisan csökkent. A heti istentisztelet egyszerű alkalmakkor prédikációból és közös éneklésből állt.
A protestáns egyházi élet fontos eseménye a keresztelés. Kezdetben a születés utáni napon történt, később jeles ünnep alkalmával. Ami a névadás szokásait illeti, kedveltté lettek az ószövetségi nevek. A gyermekek hitoktatásából viszonylag lassan bontakozott ki a konfirmáció, a felnőtté avatás, a gyülekezetbe való befogadás alkalma. Kevés vallási vonatkozása van viszont a protestáns közösségekben a házasságkötésnek, míg különösen gazdag a temetkezési hagyomány. Az esemény kezdete a virrasztással, énekléssel, a lelkipásztor rövid látogatásával együtt járó előkészületi rész. Magának a temetésnek két formája jött létre: az egyszerűbb énekléssel és imádsággal ("énekes halott"), valamint az ünnepélyesebb, prédikációval kísért ("prédikációs halott"). Az utolsó állomás a halotti tor, amelyen illendő volt a lelkésznek is megjelennie és vigasztaló szavakat szólnia. A köznapi, családi hitélet kerete a napi Biblia-olvasás volt. Az írni-olvasni nem tudók közegében ezt a prédikációk felidézése, jeles bibliai történetek elbeszélése pótolta. Az egyszerű ember hitéletét kezdettől imádságos- és énekeskönyvek is segítették. Reggel és este mondtak imát, étkezésre áldást, de ismert olyan is, hogy az aratás kezdetekor közösen zsoltároztak az aratók. A vallási életben kirajzolódott a hívek három típusa. Az egyháztag a születés, a házasságkötés, a halál alkalmain kívül csak adományával vett részt az egyház életében. A gyülekezeti tag hitéletét a templomban éli, nagyjából ismeri a Bibliát, de mindennapjait mindez alig hatja át. Végül a hívő gyülekezeti tag mindennapjai egészét átszövik a kegyesség elemei, a hitszabályok és a protestáns jámborság gyakorlása.
Palóc Mária-lányok Jászberényben
