Vallás, egyházak, kultúra a modern korban
Vallás, egyházak, kultúra a modern korban
A 18. század, a felvilágosodás és a jozefinizmus százada nem kedvezett az egyház egyetemes kultúrát gyarapító jelenlétének. A "magaskultúra" és a tudomány képviselői zömében nem egyházi keretben, sőt gyakran vallásellenes indulattal végezték tevékenységüket, az egyházakban pedig ennek reakciójaképpen fokozódott a bezárkózás, a befelé fordulás. A kor szépirodalmában találunk ugyan egyháziakat, esetükben azonban már inkább a személyes talentum alapján való részvételről van szó a világi kultúrában és nem az egyházak és a keresztény tradíció értékteremtő hozzájárulásáról. Ez a helyzet nem változott a reformkorban sem lényegesen; az egyházak kultúrája sajátos mikrokultúrává lett.
Ebben a korszakban a hazai egyházak kulturális hatásának legelevenebb és legeredményesebb őrzője az oktatási rendszer volt. Az alsófokú iskolák döntő többsége egyházi vagy egyházi fenntartású maradt, és ez a befolyás – ha nem is teljes egészében, de fennállt a 20. század derekáig. Ugyancsak figyelemre méltó, hogy a középfokú, döntően a gimnáziumi oktatás szinte teljes egészében a hazai egyházak kezében-kezelésében működött. A korszak során főleg a jó nevű szerzetesi iskolák tettek sokat az értelmiség nevelése területén. Ezek az iskolák a profán tudományos életben is elismert szakembereket adtak a magyar művelődésnek: Hevenesi Gábor, Pray György és Katona István a 18. századi forráskutatás történetírói voltak, de a fizika, a matematika, a csillagászat területén is értek el egyháziak eredményeket.
A 20. századra az egyházak és a kultúra hagyományos viszonya végképp megfordult. Amíg még az újkorban is az egyház mintegy osztozott a világi elemmel a kultúra művelésén és gyarapításán, ebben a korszakban már – a sajátosan egyházi kultúra területeit leszámítva – az vált kérdéssé, hogy az egyházak, a kereszténység hol és hogyan jelenítse meg önmagát egy egységes és lényegét tekintve laikus kultúrában. Amíg tehát régebben a világi kultúra fejlődése "utánozta" az egyházi eredményeit, addig most már a szűken egyházi kultúra is befogadott a világ kultúrájában már meggyökerezett elemeket. Különösen szorítóvá vált ez a helyzet 1945 után, amikor az egyházak iskoláik zömét, a világi kultúra nyilvánossága elé lépés lehetőségét is elveszítették.
Az új kulturális jelenlét kiragadott, de szemléletes példáját az egyházi építő- és képzőművészet alakulása mutatja, amelyben az 1930-as évektől először bátortalanul, később egyre határozottabban teret nyertek a modern művészet formái, eszközei, stílusai. Némileg hasonló folyamat játszódott le a századelőn a katolikus irodalom megteremtése körül, amelynek eredményei a Vigilia-kör kiformálódásával tették véglegessé, hogy Magyarországon van "katolikus" irodalom, amelyet olyan szerzők képviselnek, mint Sík Sándor és Rónay György. Harmadik példa a vallásos sajtó helyzete lehet: az egyházi belterjességből a múlt század végére sikerült kilépnie, megőrizve vallási azonosságát. A magyar kultúra és az egyházak közelmúltban alig élő kapcsolata ma megújul; olyan helyzet körvonalazódik oktatásban, művelődésben, amelyben a vallásos inspirációjú kultúra és annak termékei ismét jelen tudnak lenni és képesek lehetnek hatni a magyar kultúra általános fejlődésére.
A sárospataki Református Kollégium díszterme – egyike a magyar reformáció kulturális központjainak
H. P.
