Egyházpolitika az 50-es években
Egyházpolitika az 50-es években
Állami oldalról az 1948-50-ben kötött megállapodások első következménye azok elveinek megsértése volt. Megindult az iskolai fakultatív hitoktatás elleni fellépés, majd a ciszterci és a pálos rend vezetőinek és tagjainak letartóztatása következett. 1951 közepén megalakult az Állami Egyházügyi Hivatal – formálisan a megállapodások végrehajtásának biztosítására, valójában azonban az állami elnyomó intézkedések foganatosításának mind hatékonyabb eszközeként. Rövidesen sor került Grősz József kalocsai érsek letartóztatására; az ezt követően teátrálisan megrendezett koncepciós perben súlyos börtönbüntetések mellett halálos ítélet is született. A perrel párhuzamosan a hitoktatást korlátozó intézkedésekre került sor, a püspöki kar pedig a korábbinál is erősebb nyomás alá került, hogy támogassa a Magyar Népköztársaság "békepolitikáját".
Az elkövetkező években az Állami Egyházügyi Hivatal kiépítette az egyházi életet korlátozni és ellenőrizni hivatott működési mechanizmusát; a papi tisztségek betöltésének püspöki jogát drasztikusan korlátozták, közben pedig igyekeztek a papi békemozgalom tagjait – akik közül többen időközben országgyűlési képviselővé lettek – bizalmi állásokba juttatni. A gyorsan pergő eseményeket a Vatikán tehetetlenül figyelte; hiába ítélte el a magyar egyházpolitikát és a vele együttműködő békepapokat, a helyzeten ez nem tudott változtatni. 1956 tavaszán – börtönbüntetésének megszakításával – Grősz József kalocsai érsek vette át a hazai katolikus egyház irányítását. Október 23-a ugyanakkor látványos változásokat hozott a hazai egyházi életben: Mindszenty bíboros kiszabadult fogságából, a protestáns egyházak pedig menesztették a rezsimmel való elvtelen együttműködésben kompromittált vezetőiket. Mindszenty november 3-án szózatot intézett az ország népéhez, amelyben bőségesen szólt az egyházak szabadságáról is, közben pedig hozzálátott a papi békemozgalom hangadóinak a felelős egyházi pozíciókból való eltávolításához. Ezekben a napokban megbénult az Egyházügyi Hivatal működése is, irattárát pedig a forradalmárok vették birtokukba.
A Kádár-korszakban folytatódott az elnyomó egyházpolitika. 1957 tavaszán a konszolidáció szempontjából nemkívánatosnak ítélt főpapok internálására vagy félreállítására került sor, rövidesen pedig a kormányzat szinte valamennyi egyházi állás betöltését előzetes állami hozzájáruláshoz kötötte. Az állam kierőszakolta a papi békemozgalom püspöki kar általi tudomásulvételét, a Vatikán viszont e mozgalom prominens képviselőit külön dokumentumban ítélte el. 1959-ben a Hittudományi Akadémia diákjainak zömét távolították el az intézményből, büntetésül, mert nem működtek együtt a papi békemozgalommal, majd pedig az állam az újonnan kinevezett püspökök székfoglalását tette lehetetlenné. 1959 végén és 1960 elején nagy letartóztatási hullámot követően került sor az első nagyobb papi perre, amelyet – súlyos büntetéseket eredményezve – 1972-ig számos további követett. A vádak minden esetben államellenes szervezkedésről, illegális hitoktatásról és ifjúsági munkáról szóltak, a letartóztatások mellett pedig néhány gyanús haláleset is történt.
A II. Vatikáni Zsinat megnyitásával párhuzamosan indult meg a Vatikán és a magyar állam közötti kapcsolatkeresés, amelyet a két fél 1964-es részleges megállapodása követett. Ennek legfontosabb eleme a püspöki székek betöltésével kapcsolatos elvek kidolgozása volt, ám olyan lényeges ügyekben, mint az amerikai követségen élő Mindszenty bíboros helyzetének rendezése, nem születtek eredmények.
Végül 1971-ben Mindszenty amnesztiával elhagyta az országot, rövidesen azonban újabb papi perekre, immár az utolsókra került sor. Ezt követően némileg enyhült a katolikus egyházra gyakorolt állami nyomás például a hitoktatás lehetőségeinek bővülése révén. 1975-ben Ausztriában meghalt Mindszenty bíboros, a rá következő évben pedig Lékai László esztergomi bíboros érsekként vette át a hazai egyház irányítását. Az ezt követő évek a "kis lépések" – vagy szigorúbban ítélve -, a kicsinyes alkuk korszaka volt; saját céljai megvalósítását az Egyházügyi Hivatal növekvő mértékben a püspökökre hárította, cserébe újabb és újabb engedményeket adva az egyház számára. E korszak fő konfliktusa a bázisközösségek – az önszervező vallási kiscsoportok – létéből adódott: Lékai állami nyomásra fellépett ellenük, később azonban egy részük létezését tudomásul vette. A 80-as évek elejétől viszont – egyelőre alig észrevehető módon – megváltoztak az erőviszonyok: a szocializmus válsága közepette az egyházpolitika is defenzívába kényszerült, a vatikáni keleti politika pedig lassan meghozta gyümölcsét. A hagyományos, az egyházak korlátozására épülő rendszer a 80-as évek végén összeomlott: 1989-ben megszűnt az Állami Egyházügyi Hivatal, 1990-ben pedig megújult a Vatikán és Magyarország között a diplomáciai kapcsolat. Személycserékre került sor a protestáns egyházak élén, a katolikus egyház számára pedig szabaddá váltak a főpapi kinevezések, és megindult a szerzetesrendek újjászervezése. 1990 tavaszán felbontásra kerültek az 1948-50-es egyezmények; 1991-ben II. János Pál pápa már olyan országba látogatott, ahol az egyházak szabadon élnek.
