A dráma és a próza
A dráma és a próza
A magyarországi drámaírás és színjáték számára a 17-18. században elsősorban az iskolák jelentettek éltető közeget. Európai viszonylatban a hazai iskolai színjátszás ugyan minőségileg nem jelentős, ám e két évszázad sokezer előadása fontos és jellemző művelődéstörténeti tény, amely szerves előzménye volt a 18. század végén megindult hivatásos színjátszásnak. Az iskolai színjátékok eseményt jelentettek az iskola, sőt a város életében, különösen azért, mert az előadások a moralizáló vagy művelődéstörténeti mondandón túl politikai aktualitások kifejezésére is alkalmasak voltak (pl. az eperjesi és rozsnyói evangélikus iskolákban). A protestáns iskolai színjátszáshoz képest mennyiségileg jelentősebb a katolikus (jezsuita, ferences, minorita, pálos, piarista) iskoladráma. A 17. században a jezsuita nemzetköziségnek megfelelően a főként bibliai történeteket és a szentek életét bemutató előadásokat még főleg latin nyelven adták elő. A 18. században a legszínvonalasabb magyar nyelvű iskoladrámákat a piaristáknál játszották. Ezek részben ókori, részben 17-18. századi olasz, német és francia szerzők műveinek átdolgozásai (pl. Moliere-művek adaptációi) voltak. A piarista Simai Kristóf pályája már a hivatásos színház tevékenységével kapcsolatos: 1790-ben az ő darabjával (Igazházi, egy kegyes jó atya) indult meg az első magyar színtársulat működése Budán.
A magyar próza legjellemzőbb műfaja a 17. század közepétől a 18. század közepéig terjedő évszázadban az emlékirat-, napló- és önéletírás volt. Létrejöttének társadalmi-életrajzi háttere, közege a szellemi vagy valóságos elszigeteltség, rabság vagy magány volt. Kemény János későbbi fejedelem török rabságban, Bethlen Miklós (1642-1716) kancellár osztrák őrizetben, Thököly Imre részben török fogságban, Bethlen Kata felekezeti elszigeteltségben írta művét. II. Rákóczi Ferenc (1676-1735) ugyan nem magyarul fogalmazott (a Vallomásokat latinul, az Emlékiratokat franciául írta), de szorosan kapcsolódott mind az európai (Szent Ágoston), mind a magyar hagyományhoz. Itt kell megemlíteni Mikes Kelemen (1690-1761 Törökországi leveleit is, amely csak formális műfaji szempontból (fiktív levélgyűjtemény) tér el a korábban felsoroltaktól, funkciója azokhoz igen hasonló.
Drámai, prózai és lírai műveket egyaránt írt a korszak legsokoldalúbb szerzője, a jezsuita Faludi Ferenc (1704-1779). Római magyar gyóntatóként személyes kapcsolatba került az itáliai költőkkel, s kísérletező kedvét élete végéig megőrizve a korban divatos polgári-udvari erényeket tárgyaló prózai művek fordításai mellett megírta az első magyar szonettet (A pipárul), átültette Vergilius hat eklogáját, s az irodalmi népiesség még inkább csak kuriozitásokat kedvelő előfutára lett.
Bár a 17. században már voltak kísérletek a magyar tudományos nyelv megteremtésére [(közülük legfontosabb Apáczai Csere János (1625-1659) Enciklopédiája], a 18. században a tudomány nyelve – összefüggésben az iskolai oktatással – jelentős részben a latin maradt. Bethlen Kata papja, a református Bod Péter (1712-1769) magyarul és latinul jelentette meg történeti műveit. A felvidéki evangélikus pap, Bél Mátyás (1684-1749), aki magyarul, németül és szlovákul egyaránt tudott, valamennyi tudományos, államismereti és nyelvészeti munkáját latinul írta. Latin nyelven indult meg ekkor a magyar irodalomtörténetírás is. Czvittinger Dávid (1680 k.-1743) írói lexikonával (Specimen Hungariae literatae, Kísérlet a magyar tudományosság összefoglalására, Frankfurt-Lipcse, 1711).
H. E.
