Magyar irodalom a szovjet korszakban
Magyar irodalom a szovjet korszakban
Eme nagy történelmi múltra a szovjet hatalom első évtizedeiben utalni sem lehetett, a hivatalos szovjet ideológia Kárpátalja Szovjetunióhoz csatolását "egyesülésként", a "szláv testvérek" évezredes vágya beteljesüléseként magyarázta. S azt hangoztatta ismételten: Kárpátalján nem volt soha magyar irodalom.
Innen nézve méltányolhatjuk igazán a kárpátaljai magyar irodalom megteremtésére irányuló erőfeszítéseket. Az első magyar vers-füzet Kárpátalján csak 1951-ben jelenhetett meg (Zengj hangosabban). Szerzője egy 24 esztendős fiatal ember volt, Balla László (1927-). Haloványak voltak esztétikailag a versek és a kortársi szovjet lírával versenyt lelkesedők, mégis jelentős volt a füzetecske történeti értéke: egy népcsoport jelentette meg benne létezését és a megmaradásra való igényét. A lehetetlen körülmények között is egyre többen próbálkoztak írással: naptárakban és időszaki antológiákban jelentkezhettek. Itt csakugyan a legteljesebb semmi talajáról kellett indulni: csak a nyelv volt adott és a vele élés lehetősége. Minden mást az elején és mindent egyszerre kellett kezdeni: keretet, formát, fórumot, irodalmi életet teremteni.
Győzték szívvel és erővel. Mindenekelőtt Kovács Vilmos és baráti, tanítványi köre. Kovács Vilmos (1927-1977) szembefordult az akkor uralkodó sematikus elképzelésekkel. A jelen mellett a múltra és a jövőre is figyelt; a pillanat mögött az örökkévalóságra. Vállalta a magyar költészet teljes örökségét, Balassitól Weöres Sándorig és Nagy Lászlóig. Az ő verskötete (Vallani kell, 1957) volt az első olyan könyv, amely "tiszta szívvel és fedetlen fővel" vallott a szülőföldről, a mindennapokról, a történelemről és a jövőről. Regénye (Holnap is élünk, 1965) az első szembenézés a kárpátaljai valóságos állapotokkal, főként a dogmatizmussal s a művészet vulgárszociológiai értelmezésével.
Kovács Vilmos ellen újabb és újabb támadásokat indított a szovjet hivatalosság; végül kénytelen volt Magyarországra áttelepülni. Gondolatait, törekvéseit azonban továbbvitték otthon maradó tanítványai. A sorozatos támadások azonban, amelyek tanítványait is érték, évekre megakasztották a kárpátaljai magyar irodalom kibontakozását. Majd csak a peresztrojka – az átalakítás – meghirdetése után kaptak a fiatal írók mozgási lehetőséget. Felkészültek voltak a feladatra; azonnal létrehozták irodalmi és művészi köreiket, majd azokat egyesítve, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetséget. Alapszabályba rögzítették, hogy a magyar nemzet részének tekintik magukat. Elfogadtatták a hatóságokkal a nemzeti szimbólumok használatát, s 1989 augusztusában már folyóiratot is indítottak, az első magyar folyóiratot Kárpátalján, a Hatodik sípot.
A főszerkesztő Balla D. Károly (1957-) teoretikus igényű költő, a sokágú magyar irodalom egységét vallja, már első kötetében (Álmodj zenét, 1979) kereste az élet jelenségei mögött az értelmet. Vári Fábián László (1951-) indulása kezdetétől azonos emberi tartással és esztétikai elvekkel formálja verseit. Mindenekelőtt a történelem üzeneteire ügyel, a folklór és a szürrealizmus vonzásában (Kivont kardok közt, 1992). Dubka György (1952-) költőként a megmaradás énekese, helytörténészként a kárpátaljai magyarság történelmével és jelenével foglalkozik (Múltunk és jelenünk, 1987).
1981 szilveszterén (balról jobbra: Czine Mihály, Dobos László, Sinkovits Imre és Keresztury Dezső
"Az állam nyelvét meg kell tanulnotok, az édesanyátok nyelvét nem szabad elfelejtenetek" – hirdette Benedek Elek az "impériumváltás" után Romániában. Az anyanyelvhez való hűségről a különböző régiók írói időnként közösen tesznek bizonyságot
Cz. M.
