A vándorszínészettől a Nemzeti Színházig
A vándorszínészettől a Nemzeti Színházig
A 19. század első évtizedeiben a magyar színjátszás rengeteg nehézséggel küszködött. Bár Kolozsvárott 1792-ben állandó színház is létesült, a társulatok – melyeknek száma lassan, de határozottan emelkedett – folyamatos vándorlásra kényszerültek. E sok vándorszínészcsapat, bennük igen sok kiváló színész: Déryné Széppataki Róza, Benke József, Balog István és mások, terjesztették el a színház igényét az ország egész területén: játszottak eredeti és fordított, klasszikus és romantikus szomorújátékokat, bohózatokat, szentimentális polgári darabokat, hazafias vitézi játékokat, operákat, lovagdrámákat – változó színvonalon és változó sikerrel, ám állandóan bővítve a kínálatot s a keresletet is. Ennek köszönhetően lassan egyre több helyen épültek színházak, például Kassán és Balatonfüreden; az ország fővárosává növő Pesten – a nagy német színház konkurenciájával folyamatosan harcolva különböző társulatok jóvoltából lassan állandósult a magyar nyelvű színjátszás is, s pár évtized múltán a nagy álom is megvalósulhatott: nagy nemzeti összefogás eredményeképpen 1837-ben felépülhetett és megnyílhatott a pesti Nemzeti Színház, amely véglegesítette a színház jelenlétét a magyar kultúrában. A Nemzeti Színház irányításában a korszak legjelesebb irodalmi és színházi szakértői vettek részt. A megnyitón Vörösmarty Mihály: Árpád ébredése című hazafias allegóriáját mutatták be; egy ideig Bajza József volt az igazgató; Vörösmarty pedig rendszeres kritikáival próbálta befolyásolni a műsort és a játékstílust. A színház kitüntetett fontosságát a kulturális élet valamennyi alkotója és résztvevője elismerte és képviselte, olyannyira, hogy a vezető színészek – Egressy Gábor, Megyeri Károly, Laborfalvy Róza stb. – igen jelentős társadalmi megbecsülést is élvezhettek.
