Építsünk színházat!
Építsünk színházat!
A színházainkba belépő néző hasonlóság-érzését nagyban fokozhatja, hogy többségük 50 éven belül, a 19. század második felében és a századelőn épült, sőt közülük többet ugyanaz az osztrák Fellner-Helmer cég emelt, amely Németországtól Oroszországig dolgozott. A mai Magyarországon ők építették a Vígszínházat, az Operettszínházat, valamint a szegedi és a kecskeméti színházat, sőt a sajtóvitákban magyaros stílusúnak érzett Népszínházat, a Blaha Lujza téri egykori Nemzetit is. Érthető tehát, hogy egyidőben, éppen napjainkban kerül sor tömeges felújításukra.
Ez a színpadforma az elmúlt kétszáz évben világszerte általánossá vált. Szaknyelven kukucskaszínpadnak, komolyabban dobozszínpadnak hívják: a néző mintha egy zárt doboz lehajtott oldalán át figyelné a történést. Vaskos köteteket tenne ki azoknak a rajzoknak közzététele, amelyekben az avantgárd színházművészei részben régmúlt korok színpadformáinak (aréna, misztériumszínpad, Shakespeare játéktere) felújításával, részben új és/vagy kombinált elképzelésekkel igyekeztek lebontani a színpad és a nézőtér közötti, a zenekari árokkal és a tűzbiztonsági vasfüggönnyel is hangsúlyozott távolságot. A lényeget tekintve: a dobozszínpad fennmaradt.
A nézőterek befogadóképessége csökken: egyfelől kényelmi szempontok érvényesítésével, másfelől helyet biztosítandó a fejlődő technika kiszolgáló helyiségeinek. A közelmúltban felújított színházak adatai szerint pl. Kecskeméten 870-ről 680 főre, Kaposvárott 647-ről 547-re, Szolnokon 557-ről 462-re.
A színpadot közvetlenül kiszolgáló alsó- és felsőszínpad lényegében változatlan azóta, hogy azt a százötven évvel ezelőtti rajzoló a párizsi Operában rögzítette. Az előbbihez tartozík az a színpadgépezet, amelynek segítségével a színpad felületének egyes szelvényei külön-külön is mozgathatók, emelhetők, süllyeszthetők, lejtővé alakíthatók stb. A historikus színházépületekben már olajhidraulika mozgatja ezeket. Korábban víznyomás, mint a budapesti Operaházban is, amelynek híres szerkezete, az ún. Asphaleia-rendszer 1884-től csaknem száz évig működött hibátlanul. Változatlanul használatos a forgószínpad, azaz a játéktérbe beépített dob, amelynek körszeleteire külön-külön díszlet építhető, és elforgatásával gyors nyíltszíni színváltozás hajtható végre. (A felújítás során 11 méter átmérőjű forgószínpadot kapott a Pécsi Nemzeti Színház, 7 méterest a kecskeméti Katona József Színház.) Kedveltségét fokozza, hogy a meglévő színházépületekben nincs mindenütt hely a főszínpad mögött vagy mellett olyan oldal- vagy hátsószínpad kialakítására, amelyiken teljes díszlet épülhetne és amely süllyesztve, helyet cserélve a főszínpad helyére mozdítható. (Ilyen keresztalakú, négyes tagolású színpadrendszer – fő-, hátsó és két oldalszínpad – működik például a bécsi Staatsoperben.)
A felsőgépezet szerepe, hogy egyrészt rögzítse-tartsa a színpadkép súlyosabb díszletelemeit, illetve, hogy színváltozáskor a "leszerepelteket" a zsinórpadlásnak nevezett színpad fölötti térbe emelje, eltüntetve őket a néző látószögéből. Az erre szolgáló emelő- és csigarendszerek sínekre (a "hidakra") vannak elhelyezve, a rögzítési pontok e síneken mozgathatók. A hidak egyben a világítási rendszer egyes elemeit is hordozzák. Az ettől különválasztott világítási híd rögtön a színpadnyílás fölött ível át, általában rögzített, de akár a színpadszintig is leereszthető. A színpadnyílás előtt jobbról és balról helyezkednek el a világítási tornyok, amelyek az irányított fények reflektorait tartják, és itt vannak a vevői a színpadon elhelyezett, mozgatható mikrofonoknak is.
