Méliusz herbáriuma
Méliusz herbáriuma
Méliusz műve nem volt eredeti munka, de nem is ez volt szerzőjének a célja, hanem hogy a nagy külföldi kézikönyvek alapján egy hasznos növényismereti összegzést készítsen, s e kitűzött célt meg is tudta valósítani. Könyve "Herbárium az fáknak, füveknek nevekről, természetekről és hasznairól" címmel ]elent meg, szerzőjének halála után hat évvel.
Méliusz Wittenbergben tanult, ugyanott ahol Károlyi Gáspár is, majd hazatérve Debrecenben prédikátor, később püspök lett. Egyik méltatója írja róla: "Egyszerre épített és rombolt, támadott és szervezett, s közben úgy mutatkozott be, mint prédikátor, író, nyomdafoglalkoztató, egyházszervező, hitvitázó, bibliafordító és theológus."
Az ő házában működött az első debreceni nyomda, s annak első kiadványait is ő rendezte sajtó alá. Negyvennégy, nyomtatásban megjelent művének többsége Debrecen nyomdájából került ki, nagy példányszámú herbáriuma azonban – mint említettük – kolozsvári. Méliusz célja – emlékezett rá egyik szellemi utóda – az egész ember minden irányú gondozása, nemcsak lelki, hanem szellemi, de testi bajának és nyomorúságainak is hozzáértő, segítő szeretettel való felkarolása.
E mű végül is egy általános orvosi füvészkönyv, amely az önmagukat gyógyítani kívánóknak mutatja be a gyógyfüvek hasznát, s összesen 627 növényfaj leírását adja. Fő forrása Lonicerus 1569-es kötete volt, de Méliusz természetesen a híres ókori és középkori szerzőket is olvasta, s megállapításaikat könyve megírásakor fel is használta. A kutatók az általa leírt növényfajok közül 480-at tudtak azonosítani, s ezek közül 138 máig is ismert.
Egy részük valóban hasznos gyógynövény, gondoljunk csak a mentára, amelyet ő polaj néven is tisztel, s amelyről ezt írja: "Főfájást meggyógyít, ha fejére kötöd, vizével homlokát mosod. A Kórságosoknak, a havasoknak, szédelgő fejeknek igen jó, ha megtöröd a Polajt, ecetben orra alá tartod. (...) Hamar felüdül, megjő elméje a Kórságosnak, ha orrába, vagy szájába öntöd az ecetes vizet, vagy ecetes levet innya adsz benne."
A szerző több növény előfordulási helyét is megadja, ennek ellenére még nem igazi botanikai szakmunka, hiszen a komolyabb morfológiai rendszerezésre nem vállalkozik, de korának mégis fontos, s hangsúlyozzuk még egyszer: magyar nyelvű kiadványa volt, amely megindította az ilyen jellegű kötetek közreadását, mintegy mintát adva a szerkesztőknek.
Egykori iskolatársának fia, Beythe András már 1595-ben az ő műve alapján ír füvészkönyvet, s még a 18. század közepén is akadt olyan szerző, nevezetesen Vályi Mihály, aki Méliusz követőjeként írt kötetet, pedig addigra már több modern munka is napvilágot látott. Vályi tehát csak tekintélytisztelő volt, de túlságosan felvilágosult szellemű botanikusnak nem mondható.
