4. Viola.

Teljes szövegű keresés

4. Viola.
A lovagkor virágkultusza – Virágos mező felfedezése – Pitypang – Várkert emléke – Várkert flórája – Virágos fák – Mandulafa – Lícium – Puszpáng – A várkert virágai festményeken – Boldogasszony rózsája – Mályvarózsa – Bazsarózsa – Kék liliom – Ibolya – Árvácska – Viola – Hóvirág – Estike – Holdviola – Csillagfürt – Viola a virágénekben – Körömvirág – Oroszlánszáj – Harangvirág – Keselyűvirág – Gyűszűvirág – Kankalin – Boglárka – Szappanvirág – Búzavirág – Cickóró – Eper.
A középkor virágokról vett és adott női nevek között a Rózsa és a Liliom mellett gyakori a Viola is. A középkorban a violát, amelyen akkor elsősorban az ibolyát értették, nem ültették a kolostorkertben. Kolostorkerti növények jegyzékében sehol sem szerepel. Mindazonáltal ismerete kétségtelenül a római hagyatékhoz tartozik, amit világosan jelez a latin viola szó. Az ókorban mind a görögök mind a rómaiak nagyon kedvelték az ibolyát. Athén lakosságának legkedvencebb virága volt s Aristophanes írásaiból tudjuk, hogy az athénieket iostephanos-nak, ibolyával koszorúzottnak nevezték. Hogy a középkor elején nem veszett el ismerete, bizonyítja Isidorus Hispalensis (570–636), sevillai püspök természettudományi munkája, az Etymologiae, amelynek növénynevei között az ibolyáé (viola) is olvasható, valamint Walahfrid Hortulus-a, bár a szerző nem áldoz külön fejezetet ennek a növénynek, hanem csak a gladiolá-ról szóló sorokban említi a viola nevet.
De az is bizonyos, hogy a középkori vallásos virág-jelképek között nem kapott helyet, tehát a violakultusz olyan jelenség, amely nem a kolostori virágkultusz közvetlen származéka. Új irány feltünését jelenti a Viola név a női nevek között, eltérést a kolostori virágkultusz hagyományaitól. A naturalizmus indul el vele európai modern útjára a királyok és lovagok váraiból, ahol a középkori vallásos virágkultusz az udvari és lovagélet hatása alatt elvilágiasodott. Itt lett hosszú feledés után a virág ismét az életöröm egyik legszebb jelképe és hirdetője, itt lett ismét a kert dísze, a természet édessége és a lakás legbájosabb barátja. A Madonna-kultusz elvilágiasodásával a költők a vár úrnőjét tüntették ki azokkal a virágnevekkel, amelyek a kolostorban csak az Istenanyát illették meg, sőt új virágokat is kerestek a kertben és a réten s azok nevét is felhasználták női név gyanánt.
A kolostor zárt élete nem áll többé a XIII. századtól kezdve a közérdeklődés központjában, már nem egyedül elismert életcél a világról lemondani, a természet többé nem idegen és minden gonosz kútfeje. A lovag vadászik és mint keresztes vitéz bejárja a világot, közvetlenül érintkezik a természettel és a keleti népekkel, amelyek többet őriztek meg az ókor pogány életörömeiből. Irodalomban, művészetben, tudományban a lovagi élet veszi át a vezető szerepet, a legfőbb eszmény most már a lovagi eszmény. II. Frigyes (1212–1250) császár könyvet írt a sólymászatról s abban a madártan kérdéseit olyan módon tágyalja, amely a természet komoly megfigyeléséről tanuskodik.
Az új irány hatása csakhamar megnyilatkozott a kolostorok világában is. Giovanni Bernardone (1182–1226), akit francia anyától örökölt francia beszédéről Franciá-nak (Ferencnek), szerzetesi működésének színteréről pedig Assisi-nek neveztek a lovagi század elején megalapította az első kolduló szerzetesrendet, a ferenceseket és a női Klarissza-rendet s ezzel olyan kapcsolatot teremtett a kolostor és a szabad természet valamint a külső világ között, amely új lehetőségekre nyitott kilátást a kolostori életben is. A természet szeretete bevonult a kolostori életbe is és mert a tudománynak, művészetnek ekkor még mindig a szerzetesek votlak művelői, megjelenhetett a tudományban és művészetben is.
És valóban Giotto (1276–1337), aki az Assisi életét hosszú képsorozatban festette meg, egyre több és több természetes elemet honosított meg a művészetben, festményein az addig földöntúli arany vagy kék háttér lassanként megelevenedik, hegyek jelennek meg az emberi alakok mögött állatok tünnek fel mellettük és növények lábaik előtt. A trónusán ülő Istenanya többé nem égi álomkép, hanem a szobájában a karosszékében, vagy a kertben a lugasban ülő várúrnő, aki virágokban gyönyörködik; a Megváltó tárgyául szolgáló cselekvény földi tájon történik, amelyet fák, fűvek és virágok tesznek változatossá.
Giotto egyik művén, amely Krisztus feltámadását ábrázolja, egészen különleges hátteret látunk. Háromféle növény különböztethető meg a kép közepén a két emberi alak között, két cserje, nehány tő pitypang és valami más fűféle növény. Ez a kép Giotto kései műve, a korábbiakon hiába keressük ezt a tájat és ezeket a növényeket. Nem nehéz megfelelni arra a kérdésre, mit akart ábrázolni a művész ezzel a nehány növénnyel, amelyek közül a pitypang könnyen felismerhető. A virágos rétet.
Giotto hatása keresztül hullámzott az egész európai festészeten és megjelent idők multán Magyarországon is. A pitypangos rét mint a természet képviselője az oltárképeken Magyarországon is hirdette a naturalizmus feltámadását. A kassai dóm főoltárán látható az a XV. századbeli magyar festmény, amely Krisztust jeleníti meg az Olajfák hegyén. Az ismeretlen nevű magyar festő kertben osztotta el a jelenet szereplőit. Ezt világosan elárulja a kerítés. De a kert nem valami házi díszkert, hanem gyümölcsös vagy szénás kert, melynek talaját réti növények borítják. Ezek között határozottan felismerhető a pitypang s még nehány más régi növény, így a lóhere és a fehér here. Még feltünőbb a virágos rét a felsőzúgói (Russbach Szepesmegyében) szárnyasoltár Hegyi beszéd képén. Ez is XV. századbeli festmény. Ezen a képen is felismerhetők a réti növények között a pitypang és a lóhere (III. tábla).
Aki úgy ismerte a pitypangot, mint ezek a festők, annak a növényt a természetben kellett megfigyelnie és kétségtelenül névről is kellett ismernie. Vajjon mi lehetett a virágos rétet és a naturalizmust képviselő pitypang középkori magyar neve és milen szerepet játszhatott ez a növény abban a korban?
A ma használatos pitypang és gyermekláncfű neveket hiába keressük a középkori magyar növénynevek között. Nyomuk sincs. Egészen másként nevezték akkor ezt a növényt. A salátákhoz számították s mert a salátának akkor még a török-magyar kék neve is élt, kétségtelen, hogy már a XV. század latin-magyar szójegyzékeinek kék szava tágabb értelmében is bennefoglaltatik. Önálló néven először a Casanate-könyvtár Korvin-kódexében jelenik meg az irodalomban; a glosszátor a kerti kéktől (kerti salátától) vadkék néven különböztette meg. Ez volt tehát a pitypang középkori neve.
A pitypang fiatal levele ma is közismert saláta. Nyugaton néhol ma is termesztik erre a célra a pitypangot. Gyógyító célra is használták a középkortól kezdve. Hogy az ókorban megkülönböztették-e, bizonytalan. Annyi mindenesetre tény, hogy a középkori botanika nem az ókorból vette e növény ismeretét, hanem maga fedezte fel. Mikor a mezők virágát már valóban a mezőkön keresték a füvészkedő barátok, a pitypangban vélték megtalálni a flos campi-t. Ilyen néven isemrte Konrád von Megenberg (XIV. század), akinek Buch der Natur című természetrajza, az első (a szerző halála után) nyomtatott természetrajz, még egészen a középkori kolostori szellem hagyatékát őrzi. Van azonban későbbi, már kétségtelenül a kolduló és humorizáló szerzetesek köréből származó középkori neve is: caput monachi, vagyis barát feje. Ezt kopasz termésvacka, vagy pihés-borzas bóbitája nyomán kapta.
Mindezen neveit feljegyezték a német füvéskönyvek szerzői is és azokból átvette a XVI. század magyar irodalma is. Melius Juhász Péter Herbariumában olvassuk: „Cichorea luteum. Vadkék… kikeletkor ugyan szőrös a feje a virága után, mint egy koszorús cserifakónak; híják oroszlánfognak is, taraxacon, barátfőnek is.” A kolostori kódexekben gyakran a katánghoz hasonlítják, ugyanígy a XVI. század fűvészei is, ezért Szikszai Fabricius Balázs szójegyzékében Cichorea lutea, sárgavirágú katáng a neve.
Nyugati középkori nevei között találjuk végül a következőket is: rörelkraut, papenplat, pipabe. Ezek egészen más eredetűek. A mezőn játszó lovaghölgyek és gyermekeik készítették, akik játékszernek használták a pitypang üres tőkocsányát. Ezek a nevei kerültek idővel a magyarság körébe is és itt ezek nyomán támadt a táblabíróvilágban a mezőn játszó nők és gyermekek száján a pitypang és gyermekláncfű. Utóbbit elsőnek Benkő József jegyezte fel 1783-ban, eőbbit Diószegi és Fazekas 1807-ben.
A pitypang történetének kezdetei legjobban jellemzik a lovagkor szabad naturalizmusát, amely alapjában átformálta az egész középkori kultúrát. Hatása természetesen eljutott a kertészetbe is és a kolostorkert után új kertészeti stílust alapított Európában. A lovagi hölgy, a vár úrnője gondozta a várakban a kertet és a lovagi hölgyet már gyermekkorában a természet szeretetére és a regényességre nevelték. Rajongó szemekkel olvasta nemcsak a szentek legendáit, hanem a francia regényeket és lovagi hőskölteményeket, lángoló szemekkel gyönyörködött a virágokban és a madarakban. Az ő ízlése irányította a mezőn tartott népies ünnepélyeket és sokszor részt vett a solymászatokon, sőt esetleg a vadászatokon is. Otthon is olyan környezetet igyekezett magának teremteni, amilyen legjobban megfelelt eszményeinek s elhozta a várkertbe a mezők virágait is a régi kolostorkerti gyógynövények táblái előtt virágos rétet készített magának.
Sajnos, Magyarországon ebből a korból éppen úgy nem maradt ránk a kertek leírása, mint a megelőző kolostori korból sem. De ez nem akadályoz abban, hogy rekonstruálhassuk általában a lovagi kor várkertjeit, amelyektől természetesen a magyar várkertek sem különbözhettek lényegesen, hiszen tudjuk, hogy a magyar várakban sok idegen cselédet tartottak, ilyenek voltak a kertészek is még a későbbi korszakokban is, mert a kertészeti tudomány leggazdagabb volt Itáliában s onnan terjedt északra többnyire Franciaországon át. Azt ugyan nem rajzolhatjuk meg adatok híján, hogy mennyi valósult meg a lovagi korban Magyarországon a kertészeti eszményekből, de hogy melyek voltak ennek a kornak kertészeti eszményei, amelyek felé mindenütt törekedtek, pontosan megállapíthatjuk.
A lovagi vagy várkert elméletét a XIII. század legnagyobb tudósának és botanikusának, a dominikánus Albertus Magnusnak De vegetabilibus című munkájából nagyon jól ismerjük. Albertus leírásának megítélésében két szempontot kell figyelembe venni. Az egyik, hogy Itáliában járt és kétségtelenül ott véste emlékezetébe a lovagi kert eszményeit is. Ez világosan kiderül abból, hogy a kertben a fák között gránátalmát, babért és ciprust emleget, holott későbbi tartózkodási helyein, Regensburgban és Kölnben akkor sem zöldeltek ezek a fák. A másik, hogy Albertus Magnus előkelő családból származott, családi neve gróf Albert von Bollstädt és így kétségtelen, hogy kerti leírásában a lovagi kor előkelő emberének gondolkozása nyilatkozott meg. Díszkerti leírása alább következik.
Vannak olyan helyek is, – írja Albertus – amelyek nem annyira a haszon és a nagyobb termelés szolgálatában állanak, hanem inkább a szórakozás helyei és termelés tekintetében elhanyagoltnak mondhatók, minélfogva nem tartoznak egyik leírt mezőgazdasági földhöz sem. Ezek neve viridantium vagy viridarium. Mivel főként két érzékszerv gyönyörködtetésére szolgálnak, nevezetesen a látáséra és a szagláséra, mindazon rendszabályok távoltartásával készülnek, amelyek egyébként a növénytermelésben irányadók. Ugyanis a szemet semmi sem gyönyörködteti annyira, mint a finom, nem hosszú pázsitfű. Ez azonban csak sovány és nehéz talajon nevelhető. Ennélfogva azt a helyet, amelyet díszkertnek akarunk berendezni, alaposan meg kell előbb tisztítani a régi gyökerektől, ez pedig csak úgy végezhető el, hogy a gyökereket kiássuk, a földet a lehető legjobban elegyengetjük és jól megöntözzük forrón-lobogó vízzel, hogy a benne maradt gyökereket és magvakat elforrázva, megakadályozzuk csírázásukat. Azután az egész helyet befedjük finom fűvű, sovány pázsitdarabokkal, amelyeket széles fakalapáccsal erősen benyomkodunk, majd pedig a fűvet lábunkkal úgy a talajba tapossuk, hogy szinte egészen eltünik: erre nemsokára mint finom hajszálak törnek elő a fűszálak és zöld szőnyeg módjára borítják el a földet. A pázsitnak akkorának kell lennie, hogy mögötte négyszögletű területen mindenféle fűszeres növény, mint ruta, zsálya, bazsalikom, ültethető legyen, hasonlóképen mindenféle virág, mint ibolya, keselyűfű, liliom, rózsa, kékliliom stb. A fűszeres növények ágyai és a pázsit között, utóbbinak végében, magasabb pázsitdarabot kell készíteni, amelyet virágok tegyenek kedvessé és a közepe ülőhelynek legyen alkalmas, hogy az emberek ott üldögélve és virágokban gyönyörködve kipihenhessék magukat és felfrissüljenek.
A pázsitba a napos oldalon fákat kell ültetni, vagy szőlőt kell magasra nevelni, mert ezek lombja bizonyos mértékben védelmezi a pázsitot és árnyékával gyönyörködtet s frissít. Ezektől a fáktól nem várunk gyümölcsöt, hanem árnyékot, ezért nem gondozzuk és nem trágyázzuk alattuk a földet, hogy ne ártsunk a pázsitnak. Vigyázni kell, hogy a fák ne álljanak nagyon sűrűn és nagy számban, mert a friss levegő elzárása egészségünkben kárt tehet. Ezért a mulatókert legyen szellős és árnyékos. Attól is óvakodni kell, hogy keserű fákat ültessünk, mert ezek árnyéka elgyengíti az embert, mint például a diófáé és más efféle fáké. Inkább édes természetűek legyenek ezek a fák, amelyek virága kellemes illatú és árnyékuk élvezetes, mint a szőlő, körte- és almafa, gránátalma, babér és ciprus. A pázsit mögött pedig legyen sok olyan orvosi és fűszeres növény, amely nemcsak illatával nyujt élvezetet, hanem a szemet is gyönyörködteti különféle virágával, amely magára vonja a szemlélő figyelmét. A herbák között főként a rutáról ne feledkezzünk meg, mert nagyon szép zöld a levele és keserűsége révén elijeszti a mulatókertből a mérges állatokat.
Azonban a pázsit közepére ne ültessünk fákat, hanem hagyjuk szabadon, hogy ott élvezhessük az egészséges szabad levegőt és járkálás közben ne akadjanak arcunkba a fa ágai között feszülő pókhálók, ami elkerülhetetlen lenne, ha a pázsitot egészen teleültetnénk fákkal.
Ha pedig lehetséges, vezessünk a középre tisztavízű forrást és foglaljuk kőbe, mert abban gyönyörűsége telik az embereknek. Északnak és keletnek legyen a mulatókert szabad, az innen fujó szelek egészséges és tiszta volta miatt. Ellenben a déli és nyugati oldalt zárjuk el, mert az innen fújó szelek viharosak, tisztátalanok és az embert gyengítik. Igaz ugyan, hogy az északi szél ellensége a gyümölcsnek, azonban csodálatos módon megóvja az ember szellemi és testi egészségét. Már pedig a mulatókerttől gyönyörködtetést várunk, nem pedig gyümölcsöket.”
Albertus Magnus eme leírását bátran nevezhetjük a középkori díszkert, vagy mint akkor nevezték, mulatókert elméletének. Az olvasó első tekintetre észreveszi, hogy a nagy bölcsész mindenben megindokolja és megmagyarázza a mulatókert egész berendezését, ahogyan ma mondanók, stílusát. Természetesen a lovagkori előkelő ember életbölcselete nyilatkozik meg Albertus kertelméletében, de a leírás így kétségtelenül legalkalmasabb arra, hogy a lovagi kor mulatókertjeinek stílusát megértesse. Bármi más volt Albertinus és a dominikánusok életfoglalása, mégis lényegében ugyanaz a szellem szólal meg ebben a leírásban, mint Assisi Szent Ferenc életében: a természet szeretete.
Albertus Magnus elmélete a mulatókertről nemcsak a tudós szerzőnek bölcsészeti, tehát valószínűleg kevésbbé olvasott, munkájával terjedt, hanem a kései középkor legszélesebb körben olvasott gazdasági munkáival is. Ugyanis a tudós dominikánus leírását átvette Petrus de Crescentiis, akinek Opus ruralium commodorum címen 1305-ben Bolognában befejezett műve a XIV. és XV. század legelterjedtebb gazdasági kézikönyvei közé tartozott. Tehát ebből a munkából azok is megismerték a lovagkori mulatókert elméletét, akik nem vállalkoztak olyan nehéz tudományos munka elolvasására, mint amilyen a bölcsész Albertus-é.
Nemcsak a XIII., hanem még a XIV. századnak is a virágos rét a kertészeti eszménye. A XIV. században Itáliában már magas fokot ért a díszkertészet, de még mindig az a lényege, hogy a virágos rétet igyekszik utánozni. Legyen elég itt arra utalni, hogy Boccacio ma is közismert Decameron-jában olyan kertbe vezeti társaságát, amely, bár már narancs- és citromfák lombja sötétlik benne, mégis lényegében teljesen megfelel Albertus Magnus kerti leírásának. Lehet, hogy Boccacio kertjében a narancs- és citromfák még csak a képzelet szülöttei, de a többi kétségtelenül valóság. Boccacio kertjében szőlőlugasok húzódtak és a „lugasok oldalát majdnem egészen körülzárták fehér és piros rózsa- meg jázmincserjék… A kert közepén kurta és olyan sötétzöld fűvű rét volt, hogy szinte feketének látszott. Ezerféle tarka virág kandikált elő a pázsitból és köröskörül zöldelő erős narancs- és citromfák állottak, amelyek nemcsak a szemnek nyujtottak jótékony árnyékot, hanem érett és még éretlen gyümölcseikből és a virágaikból áradó fűszeres illatukkal a szaglóérzéket is megörvendeztették.” A pázsit közepén szökőkút állott márványmedencével, amelynek vize a pázsit alatt vezetett csatornában folyt el.
Hogy Albertus Magnus és követőinek leirása a lovagkori mulatókertről, vagy mint a költők gyakran nevezték, paradicsomról, nem a képzelet szüleménye, hanem sok-sok példában meg is valósult a XIII. és XIV. század folyamán és még a XV. száazdban is voltak ilyen kertek, azt kétségtelenné teszi a lovagi kor és a hagyományai alatt álló festészet. A XV. század festményein és illusztrációin (IV. és V. tábla) gyakran pontos és beszédes hűséggel, színekben elevenedik meg az, amit Albertus szavakkal jegyzett fel a kortársak és az utódok számára.

IV. TÁBLA. Lovagkori várkert a British Múzeum Roman de la Rose kötetében; XV. századi flamand miniatür. (P. Durrien nyomán.)

V. TÁBLA.. Lovagkori kert virágai, középrajnai mester festménye a frankfurti múzeumban, készült 1420 előtt. (Balló Ede tanulmánya nyomán.)
Ezeken a festményeken a kései lovagkori várak kertjeinek berendezése, a virágokkal teletűzdelt pázsit, a pázsitpadok, a deszkákkal foglalt növényágyak, a forrás vízét elosztó kút, néha olyan aprólékos részletezésben tárul elénk, hogy ezek alapján nemcsak az egyes kertészeti elemeket, hanem az egyes virágokat is pontosan meghatározhatjuk.
Miként már Albertus leírásából is következtethetjük és a festmények, kivált a miniatürök még határozottabban kifejezik, a mulatókertek vagy paradicsomok, nagymértékben különböznek korunk díszkertjeitől, bármiféle stílusú díszkerttel hasonlítjuk össze: éppen ezért nem lesz érdektelen, ha a lovagkori díszkert kertészeti elemeit közelebből is részletezzük, mielőtt virágaival egyenként megismerkednénk.
Hogy mi értendő pázsiton és hogy készült a várkertek pázsitja, Albertus részletesen elmondja. Úgy látszik, akkor még nem ismerték a magról nevelt pázsitot, hanem a vár körül kerestek szép fűvű rétet és onnan hordták a pázsittéglákat a kertbe. Ebből következik, hogy a paradicsomok pázsitja sohasem lehetett akkoriban olyan egységes, mint a modern kerteké, amelyekben az angol parkok elterjedése óta az angol példa nyomán magról nevelik a pázsitot, főként a nevében az angol hatást ma is őrző angol perjét, amelyre azonban még napjainkban is szóról-szóra idézhetjük Albertus szavait, hogy semmi sem gyönyörködteti a szemet, mint a finom, nem hosszú fuvű pázsit. Ha a várkert kertésze eleget akart tenni ennek a kívánságnak, vajmi gyakran kellett újítania a kertben a pázsitot. A középkori botanika még nem tett különbséget a pázsitfüvek között, természetesen a középkori kertész sem. De azért volt gondja arra, hogy szép füvű legyen a pázsit. Ezt a célt a sovány és nehéz talajjal érte el, ami körülbelül az angol perje életfeltétele.
Korunbkan már csak kevéssé divatos a pázsit zöldjének tarkítása virágokkal. Akkoriban ez általános volt a várkertekben, noha a tiszta zöldfűvű pázsit sem volt ismeretlen. A virágos pázsit is megkivánta, hogy a kertet mentől többször újítsák, mert ellenkező esetben vagy a virág rontotta meg a pázsitot, vagy a pázsit nyomta el a virágos növényt. Noha a virágokkal megtüzdelt pázsit a virágos rét utánzata, elsősorban mégis kertészeti műalkotás, mert olyan növények társítása, amelyeket a természetben sehol sem találunk mind egymás társaságában.
Virágot ágyban csak a kert hátsó részében tartottak, ahol a fűszeres növényeket nevelték. A deszkákkal arasznyi magasan kerített növényi ágyakban a várban is a kolostorkert fűszeres növényei, herbái illatoztak. Bár tehát a várkertben a kolostorkerti őshagyaték, a herbarium, háttérbe szorult, mégis fontos szerepet játszott, közvetlenül a várkert úrnőjének felügyelete alatt állott, mert az egészség ápolásának ezekre a fontos eszközeire a háziasszony maga akart felügyelni, hiszen a lovagkor hölgyeinek legfőbb erényei közé tartozott a betegek ápolása, a szegények gondozása is. Nagyobb kertekben azonban bizonyára külön kertésze, – herbarius-a – volt a vár úrnőjének, valamely tudós szerzetes, mert a lovagkor századainak folyamán egyre nagyobb és nagyobb számra növekedett a gyógynövények ismerete s a Herbarius és Hortus sanitatis című könyvekben felsorolt és ismertetett növények száma már többszáz.
Érdekessége a várkertnek a pázsitpad (21. kép).

21. kép. Pázsitpad. Dirk Bouts „Szent Szűz a gyermekkel” képén. Készült a XVI. század legelején. (A Szépművészeti Múzeum fényképe nyomán.)
Miként a korabeli festményeken jól látható, kőből vagy téglából alapozták és pázsittal borították. Hátsó és könyöklő részére a pázsitba épúgy virágot ültettek, mint a pázsitszőnyegbe a talajra. A lovagkori várak leányainak és asszonyainak nagyon kedvenc helye volt a kerti pázsitpad, amelyről nemcsak kertjük virágaiban, hanem a szép kilátásban is gyönyörködtek.
Feltünő jelenség Albertus leírásában, hogy szóval sem említi az utakat, holott később, már a XV. századtól kezdve nagy súlyt vetettek a díszkertekben az utak elhelyezésére és rendbentartására. De miként a lovagkori kertek képein jól látható, a várkertekben még nem voltak kavicsolt utak, a kert első felét egészen elfoglalta a megszakítatlan pázsit. A kavicsolt út már a renaissance korának újítása.
Építészeti szempontból legfőbb dísze volt a várkertnek a forráskút. A vár nem lehetett meg seholsem víz nélkül, azonban ritka esetben akadt olyan hely, ahol a várat közvetlenül a forrás területére lehetett emelni. Éppen ezért többnyire a környékről, lehetőleg valamely magasabban fekvő helyről csatornában vezették a várba a forrásvizet. Ebből természetesen tellett a kerti kútnak is, amelyet csorgókkal szereltek fel és az ott fogott vízzel öntözték a kert pázsitját és virágait. A lovagkorban a forráskút még meglehetősen egyszerű, bizánci stílusú műalkotás, csak később a renaissance korában kezdődik szobrászati kiképzése, amely a barokkban éri el fénykorát.
A várkertet természetszerűleg kőkerítés védte, de a várkert kőfalán belől gyakran farácsból vagy sodronyból készült fal választotta el a vár más részétől. Fa- és vasrácsra vezették a lugasok futónövényeit, a szőlőt, de már a későbbi lovagkorban inkább a futórózsákat. A festmények rózsalugas-képeiről következtethetünk arra, hogy a várkertek legszebb és legfontosabb dísze a rózsalugas volt, erre akkor olyan gondot fordítottak mint soha azelőtt és azóta. Az ókor még nem ismerte a rózsalugast, ez a lovagkor találmánya s kétségtelen, hogy a lovaghölgyek fejlett szépészeti érzékének kiváló bizonysága.
A kert nemcsak a várban kapott helyet, hanem – nyilván békésebb vidékeken és időkben – a vár alatt is gyakran telepítettek kertet. Ilyen esetben a kert szabadon terjeszkedhetett és valóban később, kivált már a XV. században a vár előterén nagy kertek díszlettek, s a várak előkertjeiből fejlődtek a terraszos renaissance-kertejk, a villakertek, sík vidéken pedig a francia kertek.
A lovagkori kertek virágdísze még sokkal szegényesebb volt, mint korunk kertjeié, de ez korántsem jeleti, hogy szépsége kisebb lett volna. A szabad természetből sok virágot telepítettek ekkor a kertekbe, hogy a kolostorkert növényei közül válogatott virágok számát növeljék. Albertus csak kevés virág nevét említi kerti leirásában, ezért szükséges, hogy máshonnan is adatokat merítve, legalább megközöelítő teljességgel felsoroljuk a lovagkor díszkertjeinek virágait.
Az Albertus leírásában említett ciprus, babér és gránátalma természetesen csak az itáliai kertekben zöldelt, ott már a rómaiak idején mindhárom fa nevezetes szerepet játszott a kertekben. A középeurópai kertekben ezek a fák hiányoztak. Itt főként a virágaikkal is feltünő gyümölcsfákat ültették a díszkertben, amelyeket Albertus jellemző módon édes természetűeknek nevez, s azt modja róluk, hogy árnyékuk élvezetes. Megnevezi az alma- és körtefát. Azonban ezek nevét csak példának emeli ki, mert a többi szépvirágú gyümölcsfa sem hiányzott a lovagkor díszkertjeiben, a cseresnyefa, meggyfa, mandulafa stb.
A virágos gyümölcsfák később is elmaradhatatlan tartozékai voltak a díszkertnek. Még Lippay János is több gyümölcsfát sorol fel a virágzó fákról szóló fejezetben, de már a barokk korban megkivánták a díszkerti gyümölcsfától, hogy teltvirágú legyen. „Teljes barack virág – írja Lippay – mint a szép apró rózsácskák, úgy nőnek teljesen az ágakbul ki, mint az együgyű virágúak s olyan színek is van. Oltani kell más barackfába, a holdnak nevelkedésére. Ha mely ága megszárad, februáriusban le kell metszeni és egy esztendő mulván megújul. Jó földet szeret. – Teljes cseresznye és megy: ezeknek fejér a virágjok, mint a közönségesnek, és úgy nőnek, csakhogy teljesek. A megynek ha gyümölcse leszen, jobb részére mind kettős. Ezek is oltással szaporodnak, szemre is, ha más cseresznye vagy megyfába oltatnak; öreg fa nevelkedik belőlek, azért nem félnek a hidegtül.” Láthatjuk, hogy a cseresznyefa virágjában nemcsak a japániak gyönyörködnek, hanem Európában is szívesen élvezett virágdísz volt a cseresznye és a többi gyümölcsfa virágja.
Legérdekesebb azonban virágkultusz tekintetében a gyümölcsfák között a mandulafa, amely mindnyája között legkorábban virágzik. Nemcsak a várkerteknek volt egyik legszebb dísze, hanem ma is valóságos csodája Budapesten a Gellérthegynek. Évekig tart a készülődés erre a csodára, melynek nincsen párja az egész országban. Évekig egyszerű a gellérthegyi tavasz, de azután, mikor elkövetkezik a csoda esztendeje, természettudományi nyelven mondva, mikor az időjárás kedvező volt, amit a mandulafák rügyei előre meghirdetnek, elborítja a Gellérthegy déli oldalát a mandulák virághava, mintha isteni varázsvessző érintette volna a hegyet (22. kép).

22. kép. Virágzó mandulafa a Gellérthegyen. (Pénzes A. felvétele.)
Hogy került a Gellérthegyre ez a virágcsoda?
A mandulafa hazája Középázsia, ott ültették először kertjeikbe ősi népek. Kisázsiában legjobban megragadta a virágzó mandulafa a zsidók képzeletét, akik szciaked-nek, vagyis ébernek nevezték, nyilván korai, Palesztinában gyakran már januári virágzása nyomán. A zsidók szemében a virágos mandulafa Isen kegyét jelentette és azt a legendát fűzték hozzá, hogy akit Isten szeret, annak kedvéért még a levágott mandulavessző virágait is kibontja egyetlen éjtszaka.
A biblia Áron vesszejének költői legendájában őrzi ennek az ősi zsidó istenítéletnek legszebb emlékét. A bibliából mindama népek lelkébe átköltözött ez a legenda, amelyek később a kereszténység és a mohamedanizmus révén megismerkedtek vele. Mohamedán monda szerint egy rabló, aki közeledni érezte halálát, megjelent az imám előtt s bevallotta neki, hogy kilencven gyilkosság terheli lelkét. Mit remélhetek hát Istentől? – kérdezte ezek után a szent imámtól. A bölcs pedig így felelt: Szúrd botodat a temetőben a földbe, ha kivirágzik, meglátod Istent! Európában a Tannhäuser-mondában ragyog fel az ősi zsidó legenda emléke. A kereszt előtt fejet hajtó pogány tragédiáját Richard Wagner is a mandulavessző csodájával koronázza:
Üdv! Üdv! Hirdesd a nagy csodát,
A földnek ez irgalmat ád,
Áldás a szentelt éjtszakán.
Hol Isten szállt a földre tán…
A bűnös száraz botja ím
Virulva hajt zöld lombokat,
Az alvilág hatalma vész,
E szent csodában üdv fakad.
Hirdessük ezt őneki hát,
Kinek az Úr így megbocsát.
Ő a hatalmas szent egén,
Hozzá remélve esdek én:
Haléluja! Haléluja!
A magyarság is átvette a mandulafa zsidó legendáját, de csak nagy későn és más növényre ruházta, az egyébként cserjetermetű licium-ra, amelyet sokféle más néven is ismernek. A Lycium növénynemzetség mediterrán fajai közül különös nevezetességre tett szert a Középeurópában kevésbbé ismert Lycium europaeum, amelynek tövises ágaiból töviskoronát készítettek az ókorban gonosztevők kínzására. Egyesek Krisztus töviskoronájáról is azt állítják, hogy liciumból készült. Ez azonban ma már eldönthetetlen kérdés. Ugyanis kétségtelen, hogy töviskoszorúnak többféle tövises növényt használtak a liciumon kivül a Poterium spinosum-ot és a Zizyphus spina Christi-t, utóbbi ma is nevében viseli, hogy szintén Krisztus tövisének tartották. Ellenben a ma gyakran Krisztus-tövisként nevezett Gleditschia triacanthos, amely nálunk nagyon elterjedt mint tövises élősövény, egészen alaptalanul viseli ezt a nevet, mert amerikai honosságú és így csak későn jutott Európába. A keresztes háborúk idején a lovagok szívesen hoztak bibliai vonatkozású ereklyéket a Szentföldről s így kerütlek európai templomokba töviskoszorúk vagy azok töredékei, mint Krisztus töviskoszorújának részei. Az élelmes arabok azóta is szívesen árulják a Szentföld látogatóinak a töviskoszorúkat, amelyek ma is többnyire az említett növények tövises ágaiból készülnek. Az egész világon 103 emléket őriznek Krisztus töviskoszorújából, a legangyobbak Rómában és Párizsban vannak, egyeseket botanikailag is pontosan meghatároztak.
A Középeurópában élősövénykétn nagyon elterjedt licium más faj, a szintén mediterrán Lycium halimifolium, amely különösen az Alföldön a leggyakoribb élősövény, mert rendkívül igénytelen. A magyar legenda ezzel a növnényel helyettesítette a mandulafát. Okot erre az a körülmény adott, hogy Debrecenben a Nagytemplom mellett embernél is magasabbra cseperedett ez a cserje, amely itt valóságos fává nőtt. A kétágú, tekintélyes termetű debreceni licium bizonyosan szép kort ért, lehet vagy 150 éves. Helyén hajdan Szilágyi Sámuel püspök házának előkertje volt, a püspök háza pedig 1767-ben épült s lehet, hogy a püspök ültette a liciumot. De az is lehet, hogy madár hozta a magját. Azonban a legenda, amely a debreceni Ferenczy-család körében kerekedett ki, a Debreceni református hitre vezető s csak keresztnevén ismert Bálint pap korába helyezte a debreceni liciumfa eredetét.
Abban az időben, – így szól a református legenda – mikor a reformáció a Tisza vidékére is eljutott, a debreceni prior, Bálint pap, áttért az új hitre. A váradi püspök visszatéríteni óhajtván debreceni híveit, a híres, Rómát járt Ambrozius kanonokat küldte ki Debrecenbe a hitvitára. A debreceni gyülekezet Ambrozius pártjára állt a vita végén, de Bálint pap hajthatatlan maradt. Együtt távozott a vitáról a két pap s még útközben is folytatták a megkezdett vitát az igazság körül. Így érkeztek arra a helyre, ahol valaha a Paptava terült el, itt a kanonok letört az útszéli liciumról egy ágat s a földbe szúrta, mondván, hogy akkor lesz valami az új hitből, amikor a leszúrt vessző fává nő. „Akkor fa lesz belőle”, – mondotta biztos hittel Bálint pap.
Nem a debreceni magyarság helyettesítette először más növénnyel Áron-vesszejének legendaváltozatában a mandulafát. Míg pontos kutatás ki nem derítette, hogy Áron-vesszeje a mandulafa ága, a renaissance fűvészei egészen más növényben keresték. Az ókor görög népe is ránk hagyta az aron szót, mint növény nevét, ez a növény ma is az Arum nevet viseli. Mi sem volt könnyebb, mint összekapcsolni ezt a két nevet s így lett a téves kapcsolás eredményeként a magyar botanikai irodalomban is az Arum maculatum-ból Áron-vesszeje. Mentségünkre legyen modnva, ezt is idegenből vettük.
A görögök Kr. e. az V. században ismerkedtek meg a mandulával, s hogy a főnikiaiaktól kapták, bizonyítja a mandula görög amygdale neve. Ugyanis a főnikiaiak is szent fának tartották a mandulát és pedig Amygdale istennő fájának. Ilyen néven jegyezte fel az első görög botanikus, Theophrastus, Kr. e. a IV. században. Kétszáz év mulva a rómaiak is megismerkedtek a mandulával és egész Itáliában elterjedtek a kertekben a mandulafák, amelyeket Cato, Columella és Plinius egyaránt emleget.
Láttuk előbbi fejezetben, hogy a kolostorkert gyümölcsfái között a mandulafa is szerepelt. Tehát kétségtelen, hogy az első mandulafákat a bencések hozták magukkal Itáliából. A XV. század latin-magyar szójegyzékei már említik mandola néven. A magyar mandula név arra vall, hogy a magyarság az olasz közvetítéssel kapta az első mandulákat, mind a gyümölcsöt, mind a fáját. Ugyanis a középkori latin közvetítésével olasz nyelven az amygdala átalakult a mandorle szóvá, ebből lett később a német Mandel és a magyar mondola, mandola és végül mandula.
A magyar klíma alatt meglehetősen bizonytalan a mandula termelése, ezért itt főként alanynak tartják őszibarackfákhoz. Így jutottak a mandulák a Gellérthegyre is. Történetüket Gonda Béla közölte e munka írójával. Kerkápoly Károly-nak (1824–1891) nagy szőlője és borháza volt a Fehérvári-, ma Horthy Miklós út mentén, a mai 21–25-ös házszám tájékán. Gonda a Csillag utcában lakott Kerkápoly házában és gyakran mentek a Ferenc József-híd helyén közlekedő egyetlen kis, elől nyitott propelleren, amelyet Türr tábornok hozatott Franciaországból az általa alapított propellervállalatnak, Budára, ahol Gondá-nak a Gellérthegyen szőlője és villája volt. Kerkápoly 1884-ben megvette a várostól a Gellérthegy déli lejtőjén elterülő parlagot négyszögölenként 40 krajcárért, ezt a területet falak emelésével kiegyengette s azon szőlőt és gyümölcsöst telepített, különösen sok őszibarackfát, amelyek délen a dolomittalajban kitünően díszlettek. Kerkápoly halála után s a filoxéra pusztítása nyomán a szőlő kiveszett, az ültetvény elvadult, a barackfák pedig elpusztultak. De megmaradtak a keserű mandulaalanyok, amelyekbe az őszibarackot oltották. A Gellérthegy déli oldalát az utóbbi években parkosították, de Kerkápoly ültetvényeinek maradványait érintetlenül hagyták. Így zöldel ma a Gellért-hegyen az életfa (Biota orientalis), így díszlik a falmaradványon a licium és az orgona s legfőként így ragyog fel tavaszonként a mandula virága, a Gellérthegy csodája.
A lovagkert fái után szóljunk nehány szót a cserjékről is. A díszkert legfőbb cserjéje a rózsa után a puszpáng volt, amely – úgy látszik – a délvidéki ciprust helyettesítette. A várkertben még nem voltak virágos táblák, ennélfogva nem volt szükség szegélycserjékre sem és valóban ebben a korban a puszpáng többnyire faalakban jelenik meg a kertekben, többnyire olyan módon vágva, mint a tányéros ciprus. Ugyanis Itáliában ebben a korban nemcsak a jegenyeciprust (Cupressus sempervirens var. pyramidalis) ültették szívesen, hanem azt a másik változatát is (Cupressus sempervirens var. horizontalis), amelynek ágai vízszintesen elállnak. Mindkettőt gyakran nyesték, a vízszintes ágú változatot sokszor úgy alakították, hogy közben-közben teljesen kivágták az ágakat s így a fa olyan benyomást keltett, mintha tányérokat (vagy korongokat) húztak volna ki. Középeurópában egészen hasonló módon alakították a puszpángot, amint ez annak a kornak kertet ábrázoló vagy más képein gyakran látható (62. kép.)
És ha most a virágokra akarjuk vetni tekintetünket, vándoroljunk el Frankfurtba és nézzük meg ott azt az aránylag kis festményt, amelynek ugyan ismeretlen a szerzője és keletkezése idejéről is csak hozzávetőlegesen állapítható meg, hogy körülbelül a XV. század elején készítette valamelyik középrajnai mester. A művészet története Paradicsomkert (V. tábla) néven ismeri ezt a szép képet, mert tárgya a paradicsomnak nevezett lovagkert, amelyben a kerti virágok között a legszebb lovagkori idill jelenetei vannak megörökítve. Középen ül a vár úrnője, a Madonna, és buzgón olvas a kezében tartott könyvben, mellette valaki gyümölcsöt szed az összefont ágú fáról, az előtérben az egyik nő vizet merít az egyszerű, négyszögletű víztartóból, mellette és a Madonna előtt a másik nő a gyermeket mulattatja, végül a jobb sarokban három apród foglalt helyet egy fa alatt és bizonyosan a várúr hőstetteiről beszélget. Az egész képen érezhető még a szent hagyományok hatása, az egyik apród még angyalszárnyakat hord, de végeredményben mégis rendkívül reális, nagyon mindennapi jelenet hatását kelti a festmény, nem valamely égi paradicsomét, hanem a lovagkori földi virágoskertét, amelyben a sárknáy többé nem Szent György lovag szörnyetege, hanem a pázsiton heverő fából készült játszótárgy. Mintha korunk valamely gumiállatát látnók!
Ugyanilyen realitás eleveníti meg a kert virágait is. Valóban, aki tudni akarja, milyen virágokat ültettek a lovagi kertekben, erről a képről sorban leolvashatja. Hasonlóan értékes emlékei a lovagkor fejlett virágkultuszának a nyugati országok kódexeinek miniatürjei, amelyek motivumai ebben a korban többnyire a virágkultusz tárgyai közül erednek. Leggyakrabban magános vagy indára fűzött virágok. Annyi természethűség van bennük, kivált a világhírű flamand miniatürök virágaiban, hogy játszva megállapíthatjuk mai tudományos nevüket is (VI. és XIII. tábla).

VI. TÁBLA.. A keselyűfű (Aquilegia vulgaris) képe a müncheni állami könyvtárban őrzött flamand Liber precatorius kódexben; készült a XV. század végén. (H. Fischer nyomán.)

XIII. TÁBLA.. A csupros nárcis (Narcissus pseudonarcissus) legrégibb képe a Grimani-breviarium 781-ik lapján alól baloldalt; készült Genfben, Simon Bening műhelyében, a XVI. század legelején.
Magyarországon nem a kódexek miniatürjei, hanem az oltárok képei tünnek ki e tekintetben. Ha ezeket a képeket egybevetjük a kódexekkel, amelyek hol a szövegben, hol glosszákban megőrízték e virágok neveit, körülbelül hiánytalan képet alkothatunk a lovagkertek virágairól.
Természetes rendszerről akkor még szó sem volt, ennélfogva a növényfajok megnevezése részben a római szerzők hagyományai, részben jelképes hasonlítgatás alapján történt. Például a rózsák közé számítottak olyan virágokat is, amelyeket újabban a természetes rendszer egészen más növénynemzetségekbe sorolt. Kezdjük ezekkel.
Mária rózsája, vagy Boldogasszony rózsája (Lychnis coronaria) keresztény vonatkozású neve ellenére az ókor hagyatéka. Plinius a rózsák között sorolja elő s ezt írja róla: „Az egyik rózsát, amelyet sem szaga, sem természete nem tüntet ki, nálunk görög rózsának nevezik, a görögök azonban lychnis néven ismerik; csak nyirkos helyeken nő, soha sincsen ötnél több szirma, amelyek violaszirom nagyságúak és nem illatosak.”
Mi volt a görög botanikusok lychnis-e és Plinius görög rózsája, arról nem szükséges vitatkoznunk; a lényeg az, hogy a lychnis név ókori eredetű, s a rómaiak a maguk nyelvén görög rózsának nevezett lychnis-t rózsának tekintették és koszorút kötöttek belőle. Plinius is a koszorúnövények, mai értelemben virágok között sorolja fel. A középkori szerzők ezen az alapon tekintették rózsának, a tudomány pedig ezért ismeri Lychnis nvéen és mint koszorúnövényt különbözteti a coronaria jelzővel.
Ez a növény a Földközi-tenger mellékén honos, honnan Franciaországban és Magyarországon északibb területekre is felhatolt. Azonban kerti terjedése csak a mediterrán területekre is felhatolt. Azonban kerti terjedése csak a mediterrán területről, Itáliából indult útnak, onnan került a középeurópai kertekbe is. Természetesen a keresztény eszményeket szolgáló lovagi kor keresztény nevekkel tüntette ki kertje eme kedvenc virágát, elhagyta a már értelmetlenné vált görög jelzőt s másokkal helyettesítette, így lett belőle Mária rózsája, néhol oculus Christi stb. Mélius nagyon elrejtve az ökörfarkról szóló fejezetben említi, mert levele molyhos, mint az ökörfarkkóróé. „…olyan, mint a vadmák, veres virága, mint a máknak, pipacsnak, de a levele, mint az ökörfarknak; ezt hegyi ökörfarknak veres virágú ökörfarknak, Mária rózsának is híjják.” Lucas Martini Koszorújának magyar fordításában Boldogasszony rózsája (23. kép) a neve. Lippay is ezen a néven és mennyei rózsa néven említi.

23. kép. A Boldogasszony rózsájának (Lychnis coronaria) képe Martini Koszorú-jának magyar fordításában; ezt a növényt nevezte később Szenczi Molnár Albert kassai rózsának.
A humanizmus korának hatása alatt a magyar nyelvben új jelzőt kapott növényünk. Mikor Szenci Molnár Albert magyarra fordította Dasypodius latin-német szótárát, a lychnis-t nem akarta többé Mária rózsájának fordítani s csak annyiban követte a középkori hagyományt, hogy továbbra is rózsának nevezte e virágot, de új jelzővel különböztette s kassai rózsának nevezte. Így olvassuk már Szenci Molnár Dictionarium-a első, nürnbergi kiadásában 1604-ben: Lychnis, kassai rózsa.
Vajjon miért nevezte a legromantikusabb életű magyar szótáríró éppen kassainak ezt a „rózsát”, amely a rózsát olyan mértéktelenül szerető rómaiak hagyományaként hordja rózsa nevét, de különböztető jelzőjét azóta annyiszor változtatta?
Legegyszerűbb felelet volna erre a kérdésre, hogy akkor, tehát a XVII. század elején így nevezték Magyarországon ezt a virágot. Emellett a feltevés mellett azzal érvelhetünk, hogy a hagyományok különféle tárgyakat tüntettek ki a kassai névvel. Az is tény, hogy Kassa városa éppen ezekben az időkben élte fénykorát. Talán sohasem játszott – sem előbb, sem utóbb – olyan nevezetes szerepet a magyar történelemben, mint a XVI. század első felében. Gazdag város volt, kereskedelme megnövelte polgárai vagyonát. Ezeknek a régi kassai polgároknak tehát bizonnyal voltak kertjeik és azokban feltünhetett Mária rózsája, és akik a környéken Kassáról kapták, elnevezhették a reformáció korában kassai rózsának.
De ez a feltevés nem látszik valószínűnek. Másutt az irodalomban semmi nyoma Szenci Molnár Dictionariumának megjelenése előtt a kassai rózsnáak. Láttuk, hogy Melius Mária rózsájának nevezte, Péchy Lukács a Koszorú fordítója, Boldogasszony rózsájának. Később is csak Szenci Molnár szótárának újabb és újabb kiadásában lappang a kassai rózsa név, a magyar kertészeti irodalom nem ismeri. Nem tud róla Lippay sem, aki pedig ismerte és használta Szenci Molnár szótárát, vitatkozik is némely neve fölött.
Ha a kassai rózsa név nemcsak irodalmi név lett volna még Lippay korában is, akkor Lippay-nak semmi oka sem lett volna arra, hogy figyelmen kívül hagyja. Valószínű tehát, hogy a kassai rózsa szó Szenci Molnár névalkotása. Tudjuk, hogy Molnár Németországban, Altdorfban fogott 1603-ban latin-magyar szótárának megírásához. Azt is tudjuk, hogy a magyar városok közül különösen erős szálak fűzték Kassához, hiszen az abaújtornamegyei Göncön a bibliafordító Károli Gáspár patronátusa alatt járt iskolába és mint tanító Kassán kezdett munkálkodni. Éppen a vándorösztönű emberek szenvednek legtöbbet a honvágytól és talán éppen a honvágy vezette Szenci Molnár Albert kezét, amikor szótárába a lychnis magyar neveként beírta a szépen hangzó kassai rózsa nevet.
A XVIII. század végéig szótári szó maradt a kassai rózsa, de azért fejlődött és gazdagodott. Ugyan nem valami nagyon épületes indokból, hanem inkább csak azért, mert a szótárírók kevéssé ismerték és méltányolták a botanikai törekvéseket. Nyilván ez a magyarázata annak, hogy Pápai Páriz Ferenc már a sárga rózsát is hozzákeverte a kassai rózsához, holott a sárga rózsa (Tagetes) kétségtelenül közhasználatú növénynév volt már a XVI. században is és aki értett a virágokhoz, jól tudta, mi a Lychnis és a mi a Tagetes. De Pápai Páriz, bár Pax corporis című munkája orvos-botanikai munka, ilyen kicsinységekkel nem törődött. Ezért olvassuk szótárában: „Sárga rózsa, kassai rózsa, Charyophillum, indicum, Negeleia, Nelken.”
Még tovább keverte a kassai rózsa értelmét a XVIII. század vége felé Csapó József, aki – hogy, hogynem – az esteli violát (Hesperis tristis) ismerteti kassai rózsa néven. Új fűves és virágos magyar kert-jében 1775-ben ezt írja: „Kassai rózsa deákul Lychnis noctiflora C. Bauhini, németül wilde, zu Nacht riechende Basilien. Ennek a fűnek természetéről és hasznáról semmit se tudok írni egyebet, hanem, hogy nappal szag nélkül vagyon, naplenyugta után pedig azonnal a fakó színű harangforma virágai kedves illattal teljesek; kertekben szokták termeszteni. Nota. Másféle fűveket is a magyarok neveznek kassai rózsának.”
Ezek után az előzmények után megértjük, hogy Benkő József 1783-ban már háromféle kassai rózsát ismer, első helyen kassai rózsa a Lychnis (vagy Agrostemma) coronaria, második helyen a sárga rózsa (Tagetes erecta) és az éjjeli viola (Hesperis tristis). Diószegi és Fazekas Magyar Füvészkönyv-e nemcsak a latin, hanem a magyar nevekben is Linné binominalis nevezéstanának elveit akarta meghonosítani, ennélfogva Diószegi-ék munkájában a kassai rózsa már nem lehetett törvényes növénynév s így a Lychnis coronaria hivatalos „rózsás konkoly” neve mögé került függeléknek. De a közönséges nyelvhasználat sohasem kivette Diószegi-éket ebben az újításukban, a rendszerhez igazodó kettős növénynevek csak a szakmunkákban terjedtek el. Ezek mondvacsinált mivoltát akkoriban nagyon jól tudták, azért úgynevezett népies növényneveket kerestek sokáig a mult század folyamán s kívált a régi irodalmi nevekben sejtettek ilyeneket. Így került a népies regényírók munkáiba a kassai rózsa név, amelyek elterjedését elsősorban kétségtelenül Jókai-nak köszöni, aki két regényében (Névtelen vár és Enyém, tied, övé) is szerepet juttatott a sárga kassai rózsának, a mai nyelven büdöskének nevezett virágnak. Legutóbb Borbás Vince így írt a Pallas-Lexikonban: „Kassai rózsa, különféle piros virágnak a neve, Benkő és Diószegi szerint a Lychnis (vagy Arostemma) coronaria; Benkő szerint a szomorú estike (Hesperis tristis), sőt a Tagetes erecta is. Az Alföldön ma is a büdöskét meg a hozzá hasonló katonarózsát (Zinnia) nevezik így.” Magam legújabban a szurkos szegfű (Lychnis viscaria) neveket hallottam a kassai rózsa nvet, holott a szurkos szegfüvet csak a táblabíróvilágban kezdték kertekben ültetni.
Íme, Szenci Molnár már régen örök álmát aludta, amikor a kassai rózsa kirepült a szótár hideg koporsójából a XVIII.-századvégi és a XIX.-századeleji magyar füvészkönyvekbe s onnan eljutott a „nép” ajkára.
A lovagkertek másik kedvenc, a rózsákhoz számított növénye a mályvarózsa (Althae rosea) Irodalmilag meglehetősen későn különböztették meg, de a kerti képek bizonyítják, hogy a lovagkorban megjelent az európai kertekben. Hazája Előázsia. Úgy látszik, hogy az ókorban még nem ismerték s csak a lovagkorban került a gyógynövények között nagy szerepet játszó különféle, részben kertekben is termesztett mályvák közé, amelyeket az ókori kertből örökölt a kolostorkert. Valószínű, hogy a kassai rózsával egyetemben virágának a teljesedésre mutatkozó hajlandóságával hívta magára a figyelmet s ezért került névleg a rózsák közé.
Noha kétségtelenül keleti honosságú, mégis délen és nyugaton át vándorolt az európai kertekben északra s nyugatról jutott hozzánk. A magyar irodalomban először csak Melius Herbarium-ában jelentkezik. „A malva kétféle, egyik kerti, másik mezei. A kerti magasan felnő, mint a mezei fejér malva. Piros virága vagyon; malvarózsának híják. Ez is kettő: egyik piros, másik fejér.” Lippay János röviden ezt írja róla: „Malva, külömb külömbféle teljes mályvarózsa, veres, testszínű, hamuszínű, sárga. Ezek második esztendőre virágoznak.” Napjainkban a sötétbíbor változatot ipari célra termesztik, ugyanis a szirmok festékét használják fel. Csapó József még a gyógynövények között említi: „Kerti málva, piros málva, málvarózsa haszna ez, midőn a szájban a mondokák és a nyakcsap megdagadoznak, ha ez piros málvának virágait megfőzik vízben és ez vízzel a száj és torok gyakran kiöblíttetik, tehát azon részeknek dagadások eloszlik.” Mint igénytelen és mégis szép virág ma is egyike a kertek kedvenceinek (XVII. tábla).

XVII. TÁBLA.. Mályvák között, Szinyei Mersei Pál festménye. (A Szépművészeti Múzeum tulajdona.)
Szintén a rózsák közé számították a lovagkertekben a bazsarózsát is szép piros virágaiért. Ismerték már a régiek is, de korántsem mint kertivirágot, hanem csak mint vadontermő gyógynövényt. Sem Theophrastus sem Plinius nem sorolták a koszorúnövények, a mai értelemben vett virágok közé. Ellenben a régiek babonás erőt tulajdonítottak növényünknek, amelyet Paionia néven ismertek. Paion a legendás emlékké foszlott görög orvosok közé tartozik s a görög monda azt tartotta róla, hogy az alvilág sötét istenét, Plutót, a basarózsával gyógyította meg. Ezért hordja ez a növény mai napig is a Paeonia nevet a tudományban. Már az ókorban két faját különböztették meg, egyiket hímnek, a másikat nőnek tartották. Ma e két fajnak Paeonia corallina és officinalis a neve. A Paeonia corallina klárispiros magjáról kapta faji nevét; ezeket a magvakat kláris módján felfűzték s a füzért a csecsemő nyakába akasztották, abban a hitben, hogy megkönnyíti a fogzást. A Paeonia officinalis gyökerével szolgálta az embert az ókorban. A basarózsa gyökerét a görög gyökérásók, a mai gyógynövényárusok ősei, titokzatos szertartások között ásták ki, amelyet Plinius így mond el: „Éjjel kell kiásni, mert különben könnyen megesik, hogy a fekete harkály védelmére siet és a gyökérásó szemébe csap.” Ezt a babonát ugyan már Plinius előtt századokkal cáfolni igyekezett Theophrastus: „Alaptalan az a hit, hogy a paioniát, amelyet glykysidének is neveznek, éjjel kell kiásni, mert nem igaz, hogy ha nappal ássák s az embert a harkály meglátja, szerencsétlenség éri.” De a babonák ellen akkor is hiába küzdöttek a tisztafejűek.
A mediterrán honosságú basarózsa Középeurópában csak később került a gyógynövények közé, a Capitulare növényei között nem fordul elő. De Hildegard apácafőnöknő már említi a XII. században. A lovagok már korán rózsának nevezték el, németben Rose, Königsblume, Benedictenrose, Venedischrose a középkori nevei, a XVI. század német füveskönyveiben többnyire Pfingstrose. Már előbb is találkoztunk a pünkösdi rózsa névvel. Mint említettük, a Rosa cinnamomea is gyakran szerepelt ezen a néven.
A magyar nyelv régebben nem vette át a németből a Pfingstrose szót, amely különben ott is inkább csak irodalmilag használatos a basarózsa neveknél, a nép vidékenként inkább Prangerrose, Antlassrose és Ablissrosi néven ismeri s úrnapján köti csokorba. Legújabban azonban német irodalmi hatás alatt egyre jobban terjed ez a neve a magyarban is. Először – úgy látszik – a Pallas-Lexikon P-betűs kötetében jelent meg, ma már magyar növényhatározóban is olvasható.
Azonban a régebben kizárólagosan használt basarózsa név sem magyar eredetű. Ezt a szót először a Casanate-könyvtár már többször említett Korvin-kódexének széljegyzetei között találjuk: peoniaca, bazar. Később a bazár vagy bazsár szó inkább basál és bazsál alakjában használatos, például így ismeri már Bejthe András és Diószegi-ék is a bazsált tették a Paeonia nemzetség magyar nevévé. A régi magyar bazsár a délszláv bozsur-tól ered. Ezen a néven ismerik a basarózsát a bolgárok, szerbek és horvátok. A délsláv bozsur jelentése körülbelül annyi mint isteni. Kétségtelen, hogy a délszláv bozsur is eredetileg a rózsát jelentette s értelme ugyanannyi, mint a virágok virága kifejezésé. De magyarban hamarosan elvesztette eredeti szláv értelmét s kivált bazsal alakjában teljesen elszakadt attól.
A XVI. században új módosulatban olvassuk a bazsár nevet. Részben a bazsar basa alakban tűnik fel, részben pedig szorosan kapcsolódik a rózsa szóhoz, holott eredetileg a bazsár önálló szó volt. Ennek a változásnak két oka van. Az egyik török hatás: a XVI. században kezd a magyar nyelvben terjedni a török hódítás következtében a basa szó és ennek nyomán a bazsar is basa alakban jelenik meg, mivel eredete és szláv jelentése már feledésbe ment. A basarózsa összetétel pedig a német füveskönyvek hatása, mert a XVI. dolgoztak, a németben pedig a basarózsa nevében lényeges kellék volt a rózsa. Így olvastuk aztán Bejthe István nomenclatorában: Paeonia, basi rózsa. Így Szikszai Fabricius Balázs nomenclatorában: Paeonia, basa rózsa; Malva romana, basa rózsa.
Kétségtelen, hogy a XVI. században már kedvenc virága a magyar kerteknek Bejthe András ezt írja Füveskönyvé-ben: „Basal. Deákul Paeonia, Pentorobus, Glyciside. Magyarul basi rózsa. Kétféle: egyik köz, a másik százlevelű.” Utóbbi a teljes virágú basarózsa. Ezekből az időkből származik első magyar képe is; az ismeretlen kilétű M. S. mester egyik oltárképén szerepel a kék liliom társaságában (24. kép).

24. kép. Kék liliom (baloldalt) és basarózsa (jobboldalt) M. S. mester „Mária és Erzsébet találkozása” című képén; készült 1506-ban.
Lippay ezt írja róla:
„Paeonia, basarózsa, igen szép veres virágú, vagyon ki nem teljes veres, fehér is van. Teljes vagyon veres fehér. Bokrosan elterjed a gyökere, kivül vereses, belül fehér, akit ősszel kell ültetni, elválasztván egymástul, jó zsíros földbe. Minekelőtte pedig elültessék a gyökérnek fejét három vagy négy szemekre messe az ember késsel, azután úgy tegye a földbe, hogy három újjnyira feljebb legyen a föld; és az elmetszett szemek közé földet tegyen, hogy egymást ne érjék. Aki nem teljes, azoknak szép fekete magvok leszen, de ritkán kaphatja az ember, mert hamar kiugrik s elvész; hanem némelyek Sz. Iván nap tájban cérnával megkötözik a szárát s megmarad. Ez mag igen jó a nehéz betegség ellen, ha cérnára vonják és a gyermek kezein való pulzusokra kötik. Hasonlóképen a gyökerét is. Igy ha a virágjának vizét veszik s azt innya adják a betegnek. Nem is kell ötet a földbül igen gyakran kiásni, hanem három esztendőben egyszer, szaporításnak okáért.”
A táblabíróvilágban Csapó József és Veszelszki Antal ismertették a régiektől hagyományozott hasznait. Veszelszki szerint ekkor már „még a parasztoskertekben is közönséges”. Ugyancsak Veszelszki az első, aki korának felvilágosodott törekvései alapján megrója babonás használatát: „Ha a magvaiból 15-öt mézes vízben megisznak, használ az éjjeli nehézségek, vagy amint mondják tudatlanul s esztelenül, a boszorkány-nyomások ellen; kő legyen a fülökben. Jaj, rossz világ, setétség, nem világ!” Még jobban megtépázta a basarózsa gyógyító hírnevét Diószegi 1813-ban Orvosi füvészkönyvében: Büdös, undorító gyökeréről – írja Diószegi – régen azt hitték, ma is a köznép közül sokan hiszik, hogy görcsoszlató, álomhozó erővel bir, és kivált nyavajatörés ellen igen dicsérték és e végre gyökereit babonás rendtartások közt szokás felásni. Meglehet, hogy van valami görcsoszlató ereje, de hogy a nyavajatörésben hasznos volna, azt nem lehet tapasztalni. Azért mint undorító mérges szert inkább kerülni kell. elég nézni a virágát.”
Napjainkban már el is feledték, hogy a basarózsa gyógynövényként kezdte pályafutását, azt is, hogy milyen kerülő úton jutott a magyar kertekbe, holott Magyarországnak is van természetültette ősi basarózsája. De népünk nem isemri a puszta virágait és sohasem méltányolta pusztáink vadon virágzó basarózsáit. Nevében sem őrzi már a történeti multat, és legújabban valaki az erdélyi Magyar Nép című hetilapban Csengele pusztulásának történetébe fűzte bele a basarózsa keletkezésének újonnan költött mondáját, amelyben tulipánból támad a Tamás papot megöletett szegedi bég kertjében a sors büntetésképen a véres virágú és újjas levelű basarózsa, amely „basa a virágok között”.
Újabb időkben már különféle exotikus Paeonia-fajok is eljutottak az európai kertekbe. Már Clusius is kapott Konstantinápolyból idegen basarózsákat, később pedig Kínából hozták Európába a fagy iránt kissé érzékeny, cserjeszárú Paeonia moutan-t, amely Kínában a legkedveltebb virágok közé tartozik, szinte Kína nemzeti virágának tekinthető. A fehér virágú Paeonia albiflóra délszibériai honosságú, a kertészek gyakran kínai basarózsa néven terjesztik. A Kaukázustól Erdélyig és a deliblati homokpusztáig honos a Paeonia tenuifolia, melynek a kertekben szintén van teltvirágú alakja.
Miként a rózsa nevével, azonképen a lilioméval is több virágot megtiszteltek a várkertekben. Ehhez már a biblia megadta az alapot, mert, mint tudjuk, a biblia is többféle liliomot különböztet meg s ezek közül a völgyek lilioma lett a lovagkorban a gyöngyvirág neve. Azonban a gyöngyvirággal később külön fejezetben foglalkozunk, valamint a sárga liliommal is s így itt csak a kék liliomról mondjuk el a tudnivalókat.
A kék liliomot már az ókorban nagyon jól ismerték és sokféle célra fel is használták. Mai napig használatos tudományos neve is görög eredetű. Plinius következőkben foglalja össze a régiek ismeretét a kék liliomról:
„Azzal a körülménnyel is számolnunk kell, hogy sok illatos növény nem tartozik a koszorúvirágokhoz, mint az iris és nárdus, noha mindkettő kiválóan illatos. Az irisnek csak gyökerét használják, és pedig csak kenőcsökhöz és gyógyszerekhez. A legjobb Illiriában terem, de nem a tenger mellékén, hanem Drilon és Naron erdeiben; ezután a macedonai következik, amelynek nagyon hosszú, fehér és vékony a gyökere. Harmadik minőségű az afrikai, ez a legvastagabb és a legkeserűbb ízű, Illiriában két faja nő, egyik a raphanitis, amelyet a retekhez való hasonlatossága miatt neveznek így, a másik a rhizotomos, ez vöröses színű és jobb az előbbinél. Az a legjobb, amely már egyszerű érintésre prüszkölést okoz. Szára felálló és könyöknyi magas; virágai különböző színűek, mint a szivárvány, és ezért nevezték el irisnek. A pisidiai sem vetendő meg. Ha ki akarjuk ásni, három hónappal előbb mézes vizet öntünk köréje, hogy ezzel a kedveskedéssel mintegy kiengeszteljük a földet, kard hegyével háromszor kört húzunk körülötte, kiemeljük a gyökeret és nyomban az ég felé tartjuk. Égető természetű, és a bőrön hólyagot húz, mintha megégettük volna. Csak szűz emberekkel gyűjtessük. Nemcsak mikor már kiszáradt, hanem termőhelyén is szívesen megrágják a férgek. A legjobb iris-olajat azelőtt Leukádiából és Elisből hozták, ahol régen termesztik, most Pamphyliából szállítják, de legjobbnak a sziciliait és az északi országokét tartják.
A vöröses iris jobb, mint a fehér. A fogzó gyermeknek eredménnyel akasztják nyakába a gyökerét, ha pedig köhögnek vagy féregtől szenvednek, beadnak ebből nekik. Különben hatásai majdnem megegyeznek a mézével. Tisztítja a fejen a kelevényeket és a régi, elgennyedt sebeket. Két drachmányit véve mézzel, nyit; mint ital elűzi a köhögést, hasfájást és felfúvódást, ecettel a lépbetegségeket. Savanyú borral meggyógyítja a kígyó- és skorpiómarást; kutya harapása, horzsolás és izomfájás ellen olajban, ágyék- és derékfájás ellen gyantában kell vele borogatni. Hatásának lényege a hevítés. Orrba szíva, prüszkölést idéz elő és a fejet tisztítja.”
Plinius még sok más hasznát tudja, nekünk azonban legyen elég mutatóba ennyi, mert már ebből is megértjük, miért került a kék liliom a kolostorkertbe, ahol tovább folytatta régi hivatását. De a kolostorkertben csakhamar új nevet kapott s már a Capitulare gladiola néven sorolja fel. Kardocskának nyilván kardalakú leveleiről nevezték. Igy ismerte a nevét Walahfrid is. Később gladiolus hortensis néven is említik. A kolostori virágkultuszban azonban sohasem kapott helyet, hanem csak a lovagkertek világias virágkultusza sorolta a liliomok közé s így lett belőle a lovagkorban lilium coeleste, kék liliom. Magyarban csak a XVI. században jelenik meg (24. kép), az irodalomban először Melius említi, de még csak más növényről írván, a szövegben. Bejthe István nomenclatorában is: Iris, kék liliom, hoc est caeruleum lilium.
A régiek és a középkor kék liliomai a mediterrán honosságú Iris germanica és Iris florentina. Előbbi azért lett germanica, mert a lovagkortól kezdve a német kertek egyik legkedvesebb virága, utóbbi pedig azért lett florentina, mert Flórenc környékén a renaissance óta napban ültetik a szőlőkben gyökértörzséért s ott gyakran el is vadul a kertekből. Flórenc ugyanis nem szépészeti okból lett a liliomok, helyesen a kék liliomok városa, hanem üzleti célból, ugyanis az újkorban Flórenc látta el a világpiacot a ma is közismert violagyökérrel, amely nem más, mint az Iris florentina gyökértörzse. Violagyökérnek azért nevezték el, mert a gyökértörzs illata vegytanilag is azonos az ibolya illatával. Az újkorban a violagyökeret részben ugyanazon célokra használják, mint már az ókorban és a középkorban használták, részben más célokra is. A fogzó gyermeknek még most is gyakran nyakába kötik a violagyökeret, abban a hitben, hogy ha rágcsálás közben azzal inyét dörzsöli, megkönnyíti a fogzást. De használatos ma már a violagyökér illatszerekhez és szépítőszerekhez is.
A középeurópában is honos Iris-fajok közül legelőször a sárga vizi liliom (Iris pseudacorus) vonta magára a figyelmet, később a XVI. században a többiek is, így Clusius írta le a tarka liliomot (Iris variegata), amelyet Pozsony és Sopron mellett gyűjtött, valamint a keskenylevelű Iris sibiricá-t s a törpe liliomot (Iris pumila), amely legszebb dísze a magyar domboknak. Ugyancsak Clusius révén jutottak Bécsből az eurpai kertekbe a török által Bizáncba hozott nyugatázsiai fajok, mint az Iris persica és a sötét színű virágairól fekete liliomnak nevezett Iris susiana. Utóbbit először a török virágok felfedezésében nagy szerepet játszott Busbecq, korának kiválló államférfia, I. Ferdinánd konstantinápolyi követe, küldte 1573-ban, kevéssel karácsony előtt Bécsbe Clusius-nak. A fekete liliom nem viseli el olyan könnyen a mi teleinket, mint a lovagkorban divatos rokonai, azért nagy büszkesége volt a barokk kerteknek. Lippay ezt írja róla:
„Hogy a többi kékes-sárga liliomoknak külömb-külömbféle szinekkel ne terheljem ezen könyvnek olvasóját, a fekete liliommal, avagy Iris susiana nevű liliommal fejezem be, aki a többinél sokkal nagyobb és nemesebb. Ennek a fennálló levelei világos szederjes erekkel mint az ezüst tündökölnek, az alsó levelei tiszta feketéknek látszanak, fehér cseppekkel pettyegetettek. És mivel a hidegnek nemigen barátja, attól szorgalmatosan meg kell oltalmazni és télbe befedni. Noha a pozsonyi kertész nem bánik oly gyengéden vele, hogy azt felette nagy szorgalmatossággal befedné, mindazonáltal ha kinek kedve tartja és annak barátságos maradását kivánja, eképen bánják vele. Mindjárt kikeletkor törjön el a gyökeréből egy darabot, kinek két vagy három szemecskéje vagyon, de ne messe, mert ez kést vagy éles vasat nem szenved. Azután vegyen agyagos földet, aki sárga agyaggal vagyon összeelegyítve, akár vegyen közönséges földet a sznátóföldről, törje meg jól az agyagot és keverje össze véle, egyikből annyit mint a másikból, tegye azt edénybe, ültesse belé a gyökeret oly mélyen, mint három ujjnak szélessége vagyon. Azután afféle földdel töltse meg az edényt, minden héten kétszer kevéssé öntözze meg igen jó, minek előtte elültessék, takarják be egy ujjnyira tiszta nedves agyagba, így nyárban buján kiveri kákaformájú leveleit és gyökere is jobban nevelkedik. Mikor immáron hideg kezd lenni, étszakára valami kamrába avagy hajlék alá vigyék, és nappal, minek utánna elenyészik a hóharmat, vagy dér, megint kihozzák a napra, mindaddig, mig a hideg miatt a pincébe nem kelletik tenni. Ottan is olyan helyre helyeztessék, ahol közel az ajtó, hogy mikor azt felnyitják, friss eget vehessen magához, de azt is úgy, hogy meg ne vegye a dér. Mert ha igen rekkenő helyen vagyon, az levelei megtikkadnak és sárgulnak. Mihelyt pedig a tél megszünik, februáriusnak közepe felé egy vermet ássanak a virágos táblában, olyan tágast, kibe a cserépedény beférhessen, melyben a liliom áll; ebbe oly agyagos földet, mint elébb megmondám, töltsenek, azután törjék le szép gyengén, a cserépnek fenekét és tegyék a verembe a megnevezett földbe. Azután vonják ki a köröskörül levő cserepet és töltsék meg minden felől földdel a liliomot: azon esztendőben virágzik a gyökér, aki nem könnyen történik. Hanem arra kell vigyázni, hogy azon levele, melyet a pincéből kihoznak, zölden maradjon. Mert ha elhervad, minek előtte megvirágoznék, megint más levelet vár és maga a gyökér megemésztődik s nem virágzik azon esztendőben.”
Diószegi és Fazekas magyar nevet készítettek az Iris növénynemzetség számára s a virág sziromszerű bibéiről nősziromnak nevezték. Ez a szó azonban csak az irodalomban terjedt el, a közhasználat ma is ragaszkodik a középkori kék liliomhoz.
Újabban a kék liliomok kultuszában is részt kért Keletázsia s több Iris-fajjal gazdagította az európai virágok számát. A keletázsiai kék liliomok közül legjobban elterjedt az európai kertekben az Iris Kaempferi, amelyet legújabb időkig Japánból szállítottak Európába, ma már azonban itt is szaporítják. Színváltozatainak száma rendkívül nagy. Főként a tájkertben használják vízpertok diszítésére, mert legjobban fejlődik nyirkos talajban, sőt nyáron át a víz is elboríthatja gyökérgumóját. Télen azonban védelemre szorul.
A kék liliom zökkenő nélkül átvezet bennünket a lovagkertek harmadik törzsnövényéhez, az ibolyához. Tudjuk, hogy ezt már egyáltalában nem a kolostorkertből vette a lovagkor, mint másik két törzsvirágát, a rózsát és a liliomot. Azonban szerepe semmivel sem kisebb ezekénél. A lovagkor költői, a virágénekek szerzői együtt emlegetik a rózsát, liliomot és az ibolyát s a magyar költészet első nagy egyénisége, Balassa Bálint még a XVI. században sem ismer más virágot, mint ezt a hármat.
Az ibolya görög neve ion volt s a görög költészet az ibolyából személyesítette a görög mitológia legszebb nőalakját, -t, Zeus kedvesét: a föld Io tiszteletére termette az ibolyát. A görög ion szó később többféleképen elváltozott, de tulajdonképen ma is él az ibolya modern nemzeti neveiben. Rómában az ionból alakult a viola s a római első sorban mindig az ibolyát értette viola néven. A középkor is viola néven ismerte az ibolyát, de a szó már ekkor kezdett különféleképen elváltozni a különböző nemzeti nyelvekben, míg végül az újkorban kialakult a szláv fiola, amely sok családnévben megtalálható, a francia violette, a német Veilchen és a magyar ibolya. Utóbbi csak nagyon későn jelentkezik az irodalomban, noha az ibolyanövény már a XV. század latin-magyar szójegyzékeiben megtalálható. Az ibolya név alapjául szolgáló ivola és ivolya a XVI. században bukkan fel, kék ivola néven találjuk Martini Koszorújának magyar fordításában is, ahol a fordító Péchy Lukács a német eredeti nyomán képét is közli. Ez Magyarországon az első kép az ibolyából (25. kép).

25. kép. Az ibolya képe Martini Koszorú-jának magyar fordításában 1591-ben.
Lippay és Nadányi kertészeti munkáiban viola a neve. Az ibolya alak csak 1775-ben jelentkezik először Csapó füveskönyvében, de növényi nemzetségnévként csak Diószegi-ék alkalmazták először s jellemző, hogy Diószegi-ék még a Cheiranthus nemzetségneveként javasolták az ibolya szót a Viola odorata és az egész linneánus Viola nemzetség számára meg akarták tartani a régi viola szót. Csak a XIX. század első felében annyira elterjedt virágnyelv-könyvecskék ragaszkodtak a Viola odorata ibolya nevéhez.
Kétségtelen, hogy már a régiek legjellemzőbbnek tartották az ibolya illatát s miként a modern botanika az alaktani jegyekre alapította a Viola genust, azonképen a régiek az illatra és mindazt a növényt violának nevezték, aemlyeknek ibolyaillatuk van. Ez az ősi felfogás ma is él a „nép” körében s ezért kapta a kék liliom gyökértörzse a már említett violagyökér nevet. Ezen az alapon már a régiek különféle ion-okat, latinosan violá-kat különböztettek meg az ibolya mellett. Theophrastus botanikájában az illtos ibolya neve: melanion, mert virágjának színe sötét. Ez a megkülönböztetés a fehér violával, leucion-nal szemben vált szükségessé, amely idővel valóságos versenytársa lett a lilaszínű ibolyának. A görögök fehér violája ma a tudományban a Matthiola incana nevet hordja, magyar neve csokros viola, vagy csak egyszerűen viola. Ez a növény a keresztvirágúak családjába tartozik, termetre egyáltalában nem hasonlít az ibolyához, de illata teljesen azonos az ibolyáéval. Nem szabad azonban megfeledkezni arról sem, hogy a Földközi-tenger mellékén honos csokros viola a természetben többnyire szintén ibolyaszínű, csak a kertekben terjedt el nagy számban fehér virágú alakja, tehát a leucoion, fehér viola megkülönböztetés egyáltalában nem mondható szerencsésnek, mert így a csokros viola lilaszínű törzsalakja tulajdonképen az ibolyával együtt a melanion név tartalmába sorozandó.
Itt talán jogosan szúrhatjuk közbe azt az elismerésünket, hogy milyen jól járt az a botanikus, aki Linné korszakos munkássága után született. Mennyi baj lenne még mindig a növények megkülönböztetésével, ha Linné el nem intézte volna ezelőtt – idestova – két évszázaddal ezt a kérdést a kettős nevezéstannal. És ezt az elismerésünket fokozza az a körülmény, hogy a rómaiak még több violát különböztettek meg, ők már nemcsak sötét és fehér violát ismertek, hanem sárgát és egyéb violákat is. Olvassuk el például, mit tanít a violáról Plinius.
„(A rózsa és liliom után) következnek érték tekintetében a violák, amelyeknek több faja van, így bíbor, sárga és fehér, amelyeket mint a káposztát palántából nevelik. Azonban a napos és sovány helyeken vadon növő széles levelű bíbor violák húsos gyökérből hajtanak ki, és ezeket a többiektől görög nevükön különböztetik meg, a tusculanumit és a tengeri violát, amelynek kissé szélesebb a levele, de nem olyan jó illatú.
Vannak vad és kerti violák. A bíborszínűek hüvösítők. Gyuladás ellen a testre rakják, vagy a homlokra is, különösen pedig szemfolyás, aranyér és gennyedő kelevények ellen. Ha violából font koszorút tesznek a fejre vagy azt szagolják, eltünik a mámor és fej nehézsége; vízzel készült teája belsőleg véve gyógyítja a torokgyíkot. A violák bíbor részei (szirmai) vízzel beadva meggyógyítják az epilepsziát, kivált a gyermekekét. Magja elűzi a skorpiókat. A fehér viola virága megnyitja a kelevényeket, fűve meggyógyítja azokat. Mind a fehér, mind a sárga virágú csökkenti a menstruációt és vizelletet űz. A friss növény ereje kisebb, ezért szárazon kell használni egy év mulva. Félserlegnyi sárga viola 3 serleg vízzel véve serkenti a menstruációt. Ugyanennek gyökere ecettel felrakva gyógyítja a lépet, podagrát, mirrhával és sáfránnyal pedig a szemgyuladásokat.”
A rómaiak tehát Plinius szeint bíbor viola (viola purpurea) néven különböztették meg az ibolyát, de a kertben legszívesebben a sárga violát (Cheiranthus cheiri) ültették, amely Déleurópában és Nyugatázsiában honos, hozzánk azonban csak a XVI. században juthatott, mert a mi teleinket nem viseli el s így cserépben kell tartani.
A rómaiak három violájából tehát csak kettő jutott mindjárt a lovagkor elején az Alpoktól északra, az ibolya, amely a középeurópai erdőkben is honos, és a fehér viola, ugyanis utóbbit a kertben egyéves növény módjára nevelik, noha eredetileg félcserjés évelő növény. A viola egyéves kerti alakját a tudomány Matthiola incana f. annua néven különbözteti meg. Erről írja Lippay: „Leucoium, nyári viola, szederjes, meggyszínű, fehér pettyegetett. Ezeket, akik nem teljesek mind virágokért s mind magvokért kell egynéhány ágyacskákban egymás ellenében vetni, két nappal holdtölte előtt. A magvát is akkor kell leszedni, aki kicsiny, lapos és a közepe feketéllik.”
Még a XVI. században is egyaránt kedves virág volt az ibolya és a viola, és ebben a korban az ibolyát márciusi viola néven különböztették virágzása idejéről. A barokk korban az ibolyának is csak teltvirágú alakját kedvelték a kertekben, és Heindel Ferdinánd, pozsonyi ügyvéd, kertjének 1851-ben megjelent katalógusában már így jelzi a márciusi ibolyát: Viola martias colore argenteo flore pleno, item pleno coeruleo. A pompakedvelő barokk természetesen a violának is főként teltvirágú alakját tartotta a kertekben s nagy előnyben részesítette az ibolya fölött. A teljes violáról ezt írja Lippay: „Mivel ezek nem hoznak magot, szaporíttatnak és ültettetnek az üreg gyökérnek mellette kinőtt apró csemetékből. Ezeket le kell szakasztani és a fájának a végét egy kevéssé megtörni, és mindjárt kikeletkor, ha a vén gyökereken találtatik afféle növés; hol pedig nem, ősz felé a caniculák után, vagy nyárban Sz. Iván nap tájban, amely időben elég új növések lesznek. Jó kövér földbe ültessék el és a földet jól hozzányomják, de úgy, hogy a szívét be ne fedjék a földdel, hogy meg ne fúljon. Ez pedig két vagy három nappal holdtölte előtt legyen. Egyideig, míg megfogamzik, az árnyékon kell tartani és szorgalmatosan öntözni. Mikor jól felnőttek, holdtöltekor edénybe kell tenni és télben a pincébe vinni.”
A rokokóval kezdődő és a táblabíróvilágban folytatódó egyszerűsítési törekvések újból előtérbe tolták az ibolyát, amely ekkor lett az egyszerűséget és háziasságot nagyra becsülő kor szemében a legfőbb erény, a szerénység jelképe. De azért a táblabíróvilág szerény ibolyája is császári udvarból indult el hódító útjára. Napoleon első felesége Jozefin, választotta kedvenc virágának és mikor 1796-ban a korlátlan hatalomra törő korzikaival esküvőjét tartotta, ibolyacsokrot fogott kezébe és ibolyákkal hímzett ruhában lépett az oltár elé. Később ezért választották a bonapartisták jelvényükül az ibolyát. Goethé-nek is az ibolya volt kedvenc virága és arra törekedett, hogy Weimar körül mentől több ibolya illatozzon. Ezért sétáin állandóan ibolyamagot hordott magával s ahol a város környékén hiányzott ez a virág, ott elszórta magvait. Mióta később szokásba jött déli virágok behozatala a középeurópai és északi országokba, a pármai ibolya hírneve nőtt nagyra, amelyet azonban nem Pármából, hanem a Rivieráról szállítanak, vagy hajtatással üvegházban nevelik.
Az ibolya tarka virágú rokona a ma árvácska néven ismert Viola tricolor szintén a lovagkorban tünt fel, de természetesen még abban a kis virágú alakjaiban, amelyek ma is gyakoriak az európai flórában. A középkorban iacea és herba vagy viola trinitatis volt a neve s így ismertették a XVI. század német füveskönyvei is. Már a XV. században megkülönböztették kerti és mezei alakját.
Magyarban Bejthe István nomenclatorában: Trinitatis herba, iacea tricolor, Szent Háromság violája, hármas színű viola. Péchy Lukács Koszorú-jában: tarka viola. Nadányi János francia nyomon lángszínű szagtalan violá-nak nevezte. A barokk korban támadt császárszakáll neve, ezt is átvettük. Lippay írja: „Flos trinitatis, császárvirág, kék, sárga, fehér; alacsony virágocska, violaformájú. Tiszta sárga is vagyon.” Még Benkő és Diószegi-ék is ezeken a neveken ismerik. A német virágregeköltészet tudvalevőleg Steifmütterchen-nek szólítja, ennek nyomán készült a magyar árvácska név, melyet először Szabó József kertészeti könyvében 1824-ben olvashatunk. Magyarázata a következő. Az árvácska virágnak öt szirma közül a legalsó magános és sárga, minél fogva ez képviseli a mostoha írigységet. Írigyli pedig a két festő szirom szép ibolyaszínét, tehát ezek az árvák. Az írigy mostoha és az árvák között ülnek a mostoha édes lányai, ezek a középső egyszerű színű szirmok. Mindezek a motívumok gyakran szerepelnek a mesékben és természetesen onnan is származnak. A költői képzelet azonban még meg is toldotta a nevek magyarázatát, amely pedig a szépséget képviselő színekkel is eléggé indokoltnak tekinthető. Ugyanis a csészeleveleket székekké nevezte ki s mivel az árvácska virágján az alsó szirom alatt két csészelevél van, a felső kettő alatt pedig csak egy, a mostoha két széken ül, édes lányai egy-egy széken ülnek, a két árvának pedig természetesen csak egyetlen szék maradt.
Az árvácska régebben nagyon szerény hellyel megelégedett a kertekben, csak akkor kezdett fontosabb szerephez jutni, mikor nagyobb virágú alakjait kitenyésztették. Az angolok és franciák a bársonyos sötétibolya színű alakokat kedvelik és mint gyászvirágot a sírokra ültetik. A mai nagyvirágú kerti alakok keresztezés eredményei; a keresztezésben nagy szerep jutott a szibériai árvácskának (Viola altaica).
Miként a rózsáról és a liliomról neveztek el sok más növényt a lovagkertekben, azonképen a viola nevét is sok virág hordja, amelyeket részben még a lovagkertekben, részben később neveztek el. Hogy a szép -nak ezeket a késői virágait könnyebben áttekinthessük, elébb táblázatosan bemutatom őket.
Régi névModern név
Hagymás fehér viola, Leucoium bulbosumTőzike, Leucoium vernum
Éjjeli viola, Viola nocturnaEstike, Hesperis matronalis
Holdviola, Viola lunarisEzüstfű, Lunaria annua
Spanyol viola, Lupinus-fajokCsillagfürt, Lupinus-fajok
A tőzike kérdése a hóvirághoz vezet bennünket. Ugyanis a lovagkorban a két nagyon korán nyíló „hagymás fehér viola”, vagyis a tavaszi tőzike (Leucoium vernum) és a hóvirág (Galanthus nivalis) közül inkább a tőzike vonta magára a figyelmet és eleinte főként ez volt a hóvirág, vagyis a havat búcsúztató tavaszi virág. Ahol azonban ez ritkább volt vagy egészen hiányzott, ott csakhamar a hozzá nagyon hasonló s ma is hóvirágnak nevezett Galanthus pótolta. A tőzikének van késő tavasszal, május-júniusban virágzó faja is, a nyári tőzike (Leucoium aestivum), amelyet Clusius, aki elsőnek különböztette meg pannoniai flóraművében a „hagymás fehér violákat”, Leucoium bulbosum maius serotinum néven írt le, míg a két korán nyíló fajt Leucoium bulbosum praecox néven ismertette és pedig a tavaszi tőzikét maius, a hóvirágot minus jelzővel különböztette. Heindel pozsonyi kertjében a nyári tőzikének teltvirágú alakja is volt. Lippay ezt írja ezekről a violákról: „Leucoium bulbosum, hagymagyökerű fehér viola, kinek virága olyanformára nő, csaknem mint a gyöngyvirág, de annál sokkal öregebb, egy szálnak tetején függ egynéhány. Idején kikeletkor virágzik a bokrok között, mihent a hó elmegyen. Ezért a németek Schneetrepfell-nek, azaz hócseppnek híják. Némelyek a réteken későbben virágoznak, belől zöldek. Nincsen szaga, avagy igen kevés.” Gyógyításra a „hagymás violákat” nem használták, azért füveskönyveinkben hiába keressük őket. Napjainkban használatos neveiket Benkő József-nek köszönik, ő nevezte el a Galanthus-t hóvirág-nak, a Leucoium-ot tőzegviolának, utóbbiból rövidítették Diószegi-ék a tőzikét. A hóvirágnak Középajtán székelyföldi neveként Benkő a fehér kankós kifejezést jegyezte föl, amely egyszerűen fehér kampóst jelent és a virágkocsány görbültségét jelzi.
Az éjjeli viola és a holdviola már az ókorban ismeretes volt hesperis és lunaria néven s a XVI. század az ókori írók nyomán elevenítette fel ezeket a neveket. Az éjjeli viola Diószegi-ék Füvészkönyvében kapta az estike nevet, mindkettőt pedig azért hordja, mert csak este nyílnak és illatoznak virágai. Ennek a jelenségnek később a virágbiológia adta magyarázatát, ugyanis az estike olyan beporzókra vár, amelyek este röpködnek. Hazánkban is honos a kerti estike (Hesperis matronalis), másként hölgyviola. A száraz cserjésekben meghúzódó szomorú etike (Hesperis tristis) már foglalkoztatott bennünket mint a Csapó-féle kassai rózsa.
A holdviola (Lunaria annua) nagy, kerek becőjének ezüstösen fénylő rekeszfaláról katpa a nevét, amelyet szívesen kötnek száraz bokrétába. Már az ókorban bűvös erőt tulajdonítottak neki és azt tartották, hogy a rekeszfal éjjel világít. „Az alchymistákat – írja Veszelszki Antal – régen fárasztja ez a fű az ezüst formálásában, de még eddig tett próbákból csakugyan semmi sem sült el. Van ennek egy neme, lunaria sferro cavallo-nak nevezik az olaszok, s azt erősítik róla, hogy a ló lábáról még a patkót is lehúzza. Nagy szó! Be kár, hogy senki sem hiszi!”
A mediterrán flórában több fajjal képviselt csillagfürtöt (Lupinus) már az ókorban ismerték és némely fajta fontos gazdasági növény volt, amelyeket főként takarmánynak termesztettek, de babszerű magját szükség esetén az ember is fogyasztotta. Az állatnak mind a magját mind a lombját adták. A görögök thermos, a rómaiak lupinus néven ismerték, utóbbi szónak fordítása a német középkori Wolfsbohne, amelyet ugyan magyarra is lefordítottak, de nálunk inkább nevezték keserű ízéről keserű babnak, így már Szikszai Fabricius Balázs a XVI. században. Későbbi időkben gyakran próbálták vele a kávét helyettesíteni s hogy mint pótkávé Magyarországon is gyakran felbukkant, bizonyítja fügebab, gyöngyösi pótkávé, kávéborsó, sőt egyenesen magyar kávé neve. Még korunkban is megesik, hogy a szakismeretekben avatatlan napilapok újdonságként közlik a kávé meghonosítását, ilyenkor kiderül, hogy a már több ezer éve termesztett csillagfürtről van szó, amely mint pótkávé is évszázados multra tekinthet vissza. Természetesen már az ókorban is használták gyógyításra és még Veszelszki is ezt írja: „Ezen fűből csinált lúg koszt gyógyít, varat tisztít, tetűt öl. Ha a füve faolajjal összetöretik, a ruhát véle megkenik, a kellemetlen vendégeket eloszlatja, a lisztje pedig a külső dagadásokat elapasztja. A juhok szeretik a zöld füvét, de még a koszos juhokat is jó ám a főtt levével mosogatni, csakhogy bakakaláccsal főzessék.” Korunkban a homoktalajon mint zöldtrágya teljesít fontos feladatot.
Mikor került a kertbe dísznövénynek, ma már nem állapítható meg, de mert nehány fajának illatos a virága, feltehető, hogy már hamarabb, semmint az irodalomban viola néven megjelent. Lippay három faját sorolja elő a pozsonyi kertből spanyol viola néven, a kéket (Lupinus angustifolius), fehéret (Lupinus albus) és sárgát (Lupinus luteus). „Kék spanyol viola, – írja Lippay – kinek virágja csaknem úgy nő fel, mint a szarkalábnak, a magva mint egy bab, csakhogy kerekded, lapos gesztenyeszínű fehérrel pettyegetett, jókora. Albus, ennek is olyan a virágja, csakhogy a fehér, a magva is tiszta fehér. Sárga spanyol viola, ennek is úgy nő a virágja, de sárga és igen jó illatú, a magva kisebb a többinél, fehér feketével pettyegetett. A szára is s a virágja is kisebb.” Lippay óta állandóan szerepel a növénytani irodalomban a Lupinus-viola, hol mint gerezdes, hol mint fürtös viola, vagy ibolya és csak Diószegi-ék nevezték el csillagfürtnek.
Újabb időben két amerikai évelő és kékvirágú faját hozták az európai kertekbe, amelyeket erdei vadaknak is vetnek s így gyakran elvadultan is találhatók. Ezek a Lupinus perennis és polyphyllus.
Még más virágokat is neveztek időnként violának, de ennyi is elég annak igazolására, hogy milyen kedvelt virággá lett a lovagkorban az ibolya és a többi, leginkább ibolyaillatáról, néha azonban egészen önkényesen violának nevezett virág. És hogy a magyarság is már korán kedvenc virágává avatta, bizonyítják a „virágénekek” a XIX. század népdalainak előfutárai a lovagkorban. Kétségtelen, hogy a népdalok magyarázói nem alaptalanul emelték ki a viola nagy szerepét a magyar népdalokban, de az is bizonyos, hogy a lovagkor virágénekeiből került a népdalokba, természetesen nemcsak nálunk, hanem egész Európában.
Erdélyi Pál így jellemzi a violát a magyar virágénekekben, illetőleg népdalokban: „A magyar nép nagy szeretettel vette körül költészetében a mindennapi életben. a ház előtti kis kertben, vagy az ablak cserepes virágai között az alföldi, csallóközi és bodrogközi magyarság faluiban mindenütt megtalálhatjuk. Aki szerető, violát hord a kalapjában, viola bokrétát szorongat templomba menet a kezében; valóságos ismertető virág.” Erdélyi ennek a jelenségnek a viola, még pedig a sárga viola színében keresi magyarázatát. De ez már csak későbbi ok, az első a lovagkor virágkultusza, amely a már előbb vallási célra lefoglalt rózsa és liliom mellé harmadiknak a még szabad s így a világias szerelem jelképéül legalkalmasabb ibolyát választotta. A sárga viola elterjedésében némi német hatás is kimutatható: „népies” fajtlinka neve a német Veilchen származéka s ebből lett még jobban elferdítve a jajlinka. Ezzel szemben a színtén latin, illetőleg tulajdonképen görög eredetű Levkoje (leucoion), a németből csak a nyomtatott virágnyelvekbe és a magánjegyzékekbe szivárgott be, mert a fehér viola úri virág maradt a mult században is.
A lovagkert többi virágával csak röviden foglalkozunk.
A körömvirág (Calendula officinalis) mediterrán eredetű, de kétséges, hogy a latinok ismerték-e. A középkorban napvirágnak (heliotropium, solsequium) nevezték, ma is használt francia souci neve nem más, mint a középkori solsequium módosulata, amelynek közbenső állomásai a latin solsia és az ófrancia soulsie. Ezért nevezte a körömvirágot a francia szerző munkáját magyarra fordító Nadányi János napraforgónak, miként erről később részletesen megemlékezünk. Calendula nevét azért kapta, mert azt tartották róla, hogy havonta virágzik. Melius gyűrűvirágnak nevezi: „Calthula, gyűrűvirág; ez a Caltha vagy Calendula, ám az a jószagú sárga ibolya, aki minden holnapban virágzik. Igen jó szaga vagyon. Mint egy skorpió farka, olyan a levele, akiben a magva vagyon.” Mint ebből látjuk, a XVI. században is vele együtt emlegették a már ókorban ismert gólyahírt (Caltha palustris), ezért olvassuk a gólyahír régi nevei között a sárga vizi violát. Hajdan gyógynövény is volt most legfeljebb mint sáfrány-hamisítvány szerepel az ipari növények között.
Szintén mediterrán honosságú és Itáliában már a lovagkorban kerti virággá lett a XVI. században Európa-szerte elterjedt oroszlánszáj (Antirrhium majus). A régiek borjúorrú fű-nek nevezték, de Plinius szerint a magjáról. Az újabbak virágjára vonatkoztatták, így mondja Melius is: „Borjúorrú fű, Kalbsnase, Bucranion, borjúfejű fű, ebfejű fű, mert mint egy ebnek vagy borjúnak a feje, olyan fők vannak a levele között. Hasonló a szára, levele a fejér violához, a virága szederjes…” Másik nevét szintén németből vettük s Lippay fordítása, aki ezt írja róla: „Antirrhinum, oroszlánszájnak híjják a németek, olyan a virágja, mint az oroszlánnak szája: ha megnyomintják, megnyílik.” Virágjainak nagy a színváltozatossága, ezért korunkban a változatosság tanulmányozásának egyik klasszikus növénye lett.
A harangvirág (Campanula medium) szintén olasz lovagkerti mediterrán növény, amelyet a XVI. században már a pisai botanikus kertben is tartottak. A medium ókori latin növénynév, de nem a harangvirág neve volt, ezt a régiek nem ismerték. Matthioli Viola Mariana nevét említi, ez lehetett lovagkori neve. Magyarországon csak nagyon későn jelent meg, még a XVIII. század irodalma sem ismeri. Csak Diószegi-ék Füvészkönyvében, tehát a XIX. század elején találjuk nyomát kerti csengetyűke néven.
A középeurópai flóra növényei közül legelsőnek valószínűleg a keselyűvirág (Aquilegia vulgaris) jutott be a lovagkertbe. Hogy tudományossá fogadott aquilegia neve valóban az aquila latin szó származéka-e, kétséges. Elsőnek Hildegard említi agleia néven. Magyarra Melius Juhász Péter fordította a nevét keselyűfűnek, később Szikszai Fabricius szótárában gilisztafű a neve. Lippay nem éppen szerencsésen harangvirágnak nevezi: „Aquilegia, harangvirág, avagy gelesztafű, teljes virágú, mindenféle színű, kék, szederjes, veres, testszínű, fehér stb. Noha kevés magot hoz, de ha ezen vetik, három esztendeig is alig hoz virágot. Jobb ezért idején kikeletkor a gyökerét elszaggatni és úgy ültetni kövér földbe. Az együgyűeket, kik nem teljesek, leginkább a magvokért kell nevelni, akik igen hasznosak a patikában.”
Nagy szerepet játszik a keselyűvirág a középkori kódexek miniatürjeinek virágmotívumai között (VI. tábla).

VI. TÁBLA. A keselyűfű (Aquilegia vulgaris) képe a müncheni állami könyvtárban őrzött flamand Liber precatorius kódexben; készült a XV. század végén. (H. Fischer nyomán.)
Annyira divatos volt a XV. században, hogy még a naturalisztikus virágmotívumokban rendkívül szegény magyar miniatürök egyikén is helyet kapott. A magyar kódexirodalomban esztergomi missale néven ismeri ezt a kódexet, amelyet Pottenberger János, Pozsony bírája, készíttetett a pozsonyi egyház számára a XV. század hetvenes éveiben. A pozsonyi misekönyv 156. lapján szerényen húzódik meg a hozzá nem fölöttébb illő vonalak között az Aquilegia virágának – aligha természet nyomán készült – képe.
Régi virága a lovagkertnek a gyűszűvirág (Digitalis purpurea) is, amelyet nyugati kódexek már a XIII. században említenek fox glove néven. Melius Herbáriumá-ban gyűszűfű, ezt a nevét később is megtartotta. „Digitalis, gyűszűvirág – írja Lippay – mert olyan mint a gyűszű, csakhogy hosszúkás, belől üres, egy magos kórón sok virág függ alá, belől pettyegetett. Némelyek szép karmasin-színű veresek, némelyek, fehérek, némelyek sötét színű sárgák, némelyek világos sárgák.” Mint az utóbbi szavak mutatják, Lippay korában már a sárga virágú gyűszűvirágokat is dísznek tartották a kertekben. A piros gyűszűvirág mint orvosi növény is régóta fontos szerepet játszik, korunkban nagyban termesztik és gyűjtik, mint fontos szívorvosság herbáját.
A tavaszt nemcsak a hóvirág és a márciusi ibolya hirdette a lovagkertben, hanem a kankalin (Primula veris) is, miként ezt ma is jelzi tudományos neve. Nyílásának idejéről Szent György virágjának, kulcscsomó módjára lógó virágzatáról Szent Péter kulcsának is gyakran nevezték a lovagkorban. A magyarság, mint tudjuk a tavaszi virágot kökörcsinnek nevezte, a kankalint ezért gyakran sárga kökörcsin néven tiszteli. Bejthe István nomenclatorában: Primula veris, kása virág, tavaszi első virág; hoc est milii contriti flos, quod mili contrici, kása ab ungaris appellati, colorem referat. Vagyis kásavirág, mert színe olyan mint a köleskásáé. A kankalin név először Csapó József füveskönyvében olvasható növényünk neveként, tehát késői, de ma már az irodalomban általánosan használt neve.
Mivel azonban hazánkban a kankalin elég gyakori vadon, kertben alig ültetik. Már Lippay ezt írja: „Eleget találni az erdőkön, hegyekben stb.” Sokkal fontosabb kerti virág volt a kankalin nemzetség másik faja, a füles kankalin (Primula auricula), amelyet a lovagkorban találóan auricula ursi, medvefül néven ismertek, s ez a neve még ma is él ott, hol kertben tartják.
Virágnak ültették a lovagkertben némelyik sárga boglárkát is, amelyek közül nagyon korán feltünt telt virágaival a Ranunculus repens. Melius Herbáriumá-ban még kakasláb és békafű a boglárka neve, Lippay tyúklábnak nevezi, csak Csapó különbözteti boglárvirág néven s csak Benkő használja először a boglárka szót, amely később a Diószegi-ék által javasolt szironták-kal szemben az egész nemzetség neve lett.
Végül ne feledkezzünk meg a szappanvirágról (Saponaria officinalis) sem, amely szintén hamar bejutott a lovagkertekbe; magyarul már Melius szappanfű néven ismertette. Telt virágú alakja hajdan versenyzett a fehér violával és a szegfűvel.
A lovagkor fedezte fel a búzavirág (Centaurea cyanus) szépségét is és a szántóföldről a kertbe telepítette s ott szívesen gyönyörködött benne. Nagyon valószínű, hogy a magyar búzavirág név is a lovagkorból származik, mindenesetre feltünő, hogy milyen szoros a német Kornblume és a magyar búzavirág nevek párhuzamossága és hogy még a XVI. században nem volt általános az irodalmi használatban a búzavirág név, hanem más nevét is olvashatjuk. A búzavirág nevet Melius említi más növényről szóló fejezet szövegében, de Bejthe István botanikai névjegyzékében ezt olvassuk. Cyanus, flos frumenti, kék virág. Szikszai Fabricius mindkét nevét felsorolja: Cyanus, kékszínű virág, avagy búzavirág. A búzavirág kékvirág neve minden bizonnyal a görög-latin cyanus, vagy az ennek folytatásaként élő olasz vagy francia név fordítása, érdekes, hogy a XIX. században Petőfi nevezi kékvirágnak a búzavirágot.
Az igénytelen cickóró (Achillea millefolium) is a lovagkor kerti virága. A görögök és a rómaiak sebforrasztó fűnek tartották s Plinius szerint Achilles, Chiron tanítványa, fedezte fel ezt a tulajdonságát. A rómaiak millefoliumnak nevezték. Régi magyar neve, a már a schlägli szójegyzékben szereplő egérfark a középkori, de más növényt jelző caunda muris fordítása. A játékos cickóró, vagy cicfarkkóró először Csapó füveskönyvében olvasható, de már Diószegi az Achillea növénynemzetség hivatalos nevévé tette.
Mennyire tudott a lovagkor a legegyszerűbb virág szépségében is gyönyörködni, annak talán legfeltünőbb emléke az eper (szamóca) virágának és indájának nagy szerepe a miniatürök virágmotívumai között. Ugyan a miniatüröket főként szerzetesek festették és csak a XV. században játszanak nagy szerepet, de kétségtelen, hogy a lovagkor rendkívül kifinomult izlését tükrözik. Ez az izlés találta meg az eperben a miniatürökhöz illő indamotívumot a gótikus kőemlékeken nagy szerepet játszó szőlő és borostyán helyettesítésére. A Trapezuntius néven ismert, Budán készült Korvin-kódex címlapjának jobb oldalán is az epermotívum díszlik, de már a renaissance akantusz hatása alatt stilizálva.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT