Vörösmarty Mihály: TÜNDÉRVÖLGY
Ha lángképzelődés nem játszik veletek?
Az nyit mennyországot, poklot előttetek:
Belenéztek mélyen, s elámúl lelketek.
Melynek égen, földön ne légyen határa,
Amit fül nem hallott, a szem meg nem jára,
Azt én írva lelém lelkem asztalára.
Béke napjaiban most nem csatáz vala,
De benn volt szivében szerelem dárdája,
S mélyen gyökeret vert, mint hegyi nagy szálfa.
De nyugtot nem talált vadak űzésében;
Ledőlt elfáradtan a fakadó gyepen,
S bár elszúnyadt, a bú ébren volt keblében.
Hegy, völgy! halljad te is, keserű panaszát,
Fájdalmak szakasztván nehéz rövid álmát,
Fejét fölemelé s így nyitá meg ajkát:
Kicsoda ébresztett rövid nyugalombúl,
Hogy keblem dobogjon oly rémítő vadúl,
Mint amely paizsra nehéz nagy dárda hull?
Kicsoda Dalmának ragyogó leánya,
Dalma leányának mily ékes orcája,
S ékes orcájánál kedvesb mosolygása?
Döngöre birja a kisded szűz kezeket,
Az édes ajkakat s érte égő szivet:
Szerencsétlen Csaba nem birja ezeket.
De bár lennél tüzes déli sárkány fia,
Jőnél csak előmbe, porrá zúzva hagyna
Dárdám a mezőben, s apád megsiratna.
Azért a szép Jeve nem lenne-e kemény?
Csak te vagy előtte nyomos, s kedves szemfény,
Én setét s könnyü, mint szélvészben egy fövény.
Vidd haza békével ifjú szerelmedet;
De mikor násznéped lakomnál lépeget,
Busongó Csabával ne láttasd szépedet.
Dalt ne mondass vele napod vigságára:
Benn a bús teremben megláthatná Csaba,
Meghallaná dalát, s szíve megszakadna.
Tengeri nagy szélvész közelgetésével,
Hogy szépséges arcát setét éj rejtse el,
Dala örömhangját szélvész ragadja el.
Ha betekint hozzám szép pillantásával,
Setét lakomban is világos lesz avval:
Ne borítsd be őtet rojtos fátyolával.
Vizet viszek neki friss forrás öléből,
Virágfüzért a völgy hímes mezejéből,
De könyvet szememben szivem rejtekéből.
Mikor issza fényes csigából vizemet:
Mikor kis kezével veszi füzéremet,
Tán megnézi vérrel fakadó könyvemet.
Nem Csaba szájából jön e lágy képzelet;
Csaba nem hiú szót, seregeket vezet,
Egy ingerkedő rém súgá mindezeket.
De zúdúlj rengeteg! ne halljad meg szavát,
Ne halld, ne viszonozd hegy, völgy riadását!
Ő maga hadd vigye, s hallja csak panaszát."
S magasabban üté dárdáját ég felé,
Futottak a vadak tőle mindenfelé,
Ő ment az erdőben, s ment mindinkább belé.
És a rengetegben kiáltása hallék:
"Csaba, te fél Csaba, te vadnak martalék!
Hova futsz? hogy hílak, szinte megrekedék.
Döngöre ott vár rád habos Volga mellett,
Hogy özönbe vesse siralmas fejedet;
S ha nem jősz, maga jő: itt is porba fektet.
Neked nem a csata, setét berek hazád.
Mégis Döngörétől előbb törik dárdád,
Aztán megyen Jeve Döngörével tovább."
De haragos szeme nagyokat villámlik.
"Ki vagy te?" meg így szól, és meg-megrázkodik,
Amint füleiben szép Jevéje hangzik.
Durva Döngörének durva katonája?
De vígy hírt uradhoz szavaid díjába,
Megmondhatd, milyent üt hős Csaba dárdája."
Az is szaladást nemigen felejté,
Háta ropogását Döngöréhez vivé,
És átkokat morgott Csaba feje fölé.
Kimene, és futa, merre volt a zajgás,
Messze kicsillámlott fegyvere: csattogás
Terjedett útjában s rettentő dobogás.
S mint, mely köd beborít nyugatot, keletet,
A zajgó vidékre oly setéten nézett,
S vive nagy szivében halált és életet.
Haragot és halált vitéz Döngörének;
Halált és hargot mind ő ellenének,
De kedvet, életet magának, Jevének.
Azért kellett téged mindeddig szeretnem.
Ha nem hízelkedik merész képzeletem:
Te szerettél, és csak úgy csaltak meg engem."
Jevéhez rosz hirrel hordogatta szavát,
Jelenté Jevének Csaba nagy haragját,
Jeve félt, s azért nem mutatá meg magát.
Leányát kísérve magához viteté,
Kitünvén, hogy mindazt csalárdúl mívelé,
Nem volt más tett hátra, mint az erőszaké.
Bizván szerencséjét súlyos vas karjára,
Hogy ha őt ledönti kedvese láttára,
Hírt s szerelmet vigyen őse hajlokába.
Jeve kísérők közt úgy közelít vala,
Lehajtott bús fején meglebbent fátyola,
S látszott szép orcája csak gyengén általa.
Ő a kísérőkhöz mennydörgő szót ada,
Mennydörgőbb dárdával rájok lerobbana,
S megfutott előtte Döngöre vert hada.
Szólt, és könyüitől ragyogott orcája:
Oh ha megvetettél, hősök unokája!
S haragod Jevének szerelmét elzárja,
Add vissza ősz apját elhagyott Jevének.
Ne zengje bajnokok előtt büszke ének:
Csaba szeretője rabja Döngörének."
Csaba őt lábától melléhez ragadá,
Nem szólott: szavait bánat s öröm fojtá,
Nem szólt: szavait egy könynek általadá.
Mintha elkapását sejtené szivében,
Fejét lehajtotta hozzá szelídebben,
S haja keveredett hajával széltében.
Álnok Döngörének esküvé romlását,
Háromszor rettentőn megüté paizsát,
Háromszor felelé hegy, völgy vissza hangját.
Vagy mint nehéz szikla, mely völgybe hengereg,
Úgy jött, s más részről mint pusztító fergeteg
Jöve Döngöre is, s vele nem kis sereg.
Kicsoda sereget vezető karjának?
Feje előbb esik lábaihoz annak,
Mint égből mennykövek földre hullanának."
Rázúg a két sereg iszonyú szavára.
De ő odább megyen, így szól utójára:
"Nincs nekem más harcom csak az egy Csabára.
Azért hogy Jevére kezet mersz nyújtani,
Rajtad vén keselyű fog tövényt tartani,
Mikor fiainak vesédet osztja ki."
Megrázván a dárdát fölemelt kezében,
Kiveté, s elment az szélnél sebesebben,
Mégsem oly sebesen, mint ő volt mérgében.
Mégis megütötte sisakját hegyével.
Leesett a sisak lobogós diszével,
Döngöre megrendült bánattal telvén el.
És megnézé Jevét még egyszer harcában;
Kedves tekintetét elvivé magában:
Hogy rontsa Döngörét annyival ádázban.
És megdobá vele Csaba rézpaizsát,
S még vete egy dárdát, nem hogy ölje Csabát,
De megölje avval Dalma szép leányát.
Halovány félelem ült a lány ajakán.
S míg Csaba ment, mint a bántott hím oroszlán,
Halál jött Jevéhez Döngöre dárdáján.
Tündér ruhájával Jevét betakarja,
Erős karjaival emeli magasra,
Túl a napon egy szép ligetes csillagra.
Kezeit csókolja forró ajakával;
De olyant, mint Jeve, mindez nem vigasztal,
Földre kivánkozik könye záporával.
Az erős Döngöre s tüzes Csaba között,
Vágják, verik egymást, s az összeütközött
Kardok villámlanak gyors kezeik között.
Kicsoda Döngöre mennyköves karjának?
Senki sem, csak Csaba áll meg vágásának,
S visszavág Döngöre puszta homlokának.
Kiterjed a földön egész termetében,
Keményen hordozá kardját életében,
Fogva tartá most is hűlő tenyerében.
Látja szerelmesét magas égbe tünni.
Hasztalanúl vannak öldöklő fegyveri,
Az erő, mely Jevét viszi, nem emberi.
Földet, eget megnéz rettentő szemével,
Minden homályba dől setétes néztével,
S a föld ing alatta ingó nagy fejével.
Lesújtja a kardot őrűlt haragjában.
Milyen a vad állat dúlt fészke tájában:
Oly iszonyú Csaba szíve szakadtában.
Elveti paizsát tündöklő rezével,
Letépi párducát, és messze veti el,
S megüti homlokát öldöklő kezével.
Ismét szemét a nagy égre, földre szegi.
Végre hol Döngöre vérét a föld nyeli,
Temérdek testével magát porba veti.
Némán áll a két had két bús vezér felett,
Csaba mutat köztök egyedűl életet,
Szól, és minden szava ordító rettenet:
Te vitéz Döngöre, Karadó nagy fia?
Inkább volnék magam bús földben annyira,
Hogy szemembe napnak ne hatna sugara.
Tudtam, mikor jöttél haraggal ellenem.
Lehetett magamat dárdától védenem;
De ez jő, s eltűnik: őt meg sem sérthetem.
Szerelme szavait susogja csendesen,
Ajkát ajakához emeli hevében -
Ne higy szavainak oh én szerelmesem!
Elhervadsz keblökön, aztán megtagadnak,
S csúfja léssz örökké nemednek, hazádnak,
S csúfja és keserve szerető Csabának -
Nincsen halandónak szava tündérfülhöz,
De van hadviselő karokban oly eszköz,
Mely bizvást közelít tündéres erőhöz.
Nemsokára én is itt fekszem e helyben.
Vagy még lebujdosom föld alá mélyebben,
Ha nem boldogúlok veszett örömemben."
Megörült és zúgott a két sereg vele,
Ő megállt helyében; de lángban járt szeme,
S benne ült szivének rettenetessége.
És kardját fölütvén a magas egekre:
"Esküszöm az erős hadak istenére!
Esküszöm őseim vitéz nagy nevére!
Fölvetem a tündért apám fegyverével,
S bár lenne tovább, mint gondolat mehet el,
Én elmegyek hozzá, s megjövök Jevével.
Setét erdős völgyben tartják ők ezeket,
S mert az ég nem szenved földi örömeket,
Ide járnak, földön töltvén az éjeket.
A haragos hadak istenének fia,
Ki kell még kardomat karodnak állnia,
Aztán mehetsz bízvást szép Jevével haza.
Bird a szép jutalmat boldogúl, békével;
De tudom, ha harcolsz földi fegyverekkel,
Mint villám a szirtet, csattogva verlek el.
Hatalommal ütök rád és életedre,
Ezt esküszöm vitéz őseim nevére,
Esküszöm az erős hadak istenére."
Döngöre halálán nagyon keseredett;
De béke szavával egymáshoz érkezett,
Mert csak a két vezér, míg élt, ellenkezett.
Zászlót és ravatalt tevének halmára.
De Csaba fölmene Dalma hajlokába,
S hogy megoldja őtet, közelít hozzája.
Nem hagyja oldani a kötött kezeket,
"Hagyd kötve, így szólott, oh Csaba e kezet,
Hogy Jeve elveszett, tán csak ez vétkezett.
Döngöre őt azért vadúl megfogatá,
Dárdáját Jevéhez halálosan sujtá,
S míg te harcolsz vele, tündér szabadítá.
Mert kit nagy bajában halálos végzet ér,
Az már nem emberé; ha szabadulást kér,
S nyer az égtől, ahhoz tartozik mint rabbér.
Az megbirkózhatik főbbek hatalmával,
S ha föltalálod őt, s rajtaüthetsz avval,
Annyi mintha ember küzd ember fiával.
Ha ő erősebb lesz, ő ejt el tégedet.
De akkor nem látják szabadon e kezet,
S gyászos lesz hírében a Dalma nevezet."
Forrott és habozott, mint vad tenger vize,
Mégis az öregnek utóján engede,
Kötözve hagyá őt, és más kardot veve.
Hol meztelen hevert ragyogva egyedül,
Képek voltak metszve hátára kétfelül,
Irtóztatók: Csaba megborzadt ezektül.
Esdeklő szép leány kötve két tűz között,
Egy bujdosó anya, kit fia üldözött,
De Hadúr tiltólag állt mindezek fölött.
Lábánál a sas és oroszlán pihene,
Anyja kezében ült a kisded, s nevete,
A rossz fiu égett, s a lány kért érette.
Csaba nagy csattogva hüvelyébe veti,
Serényen süvegét és mentéjét veszi,
S magát, bucsút vevén, Ragadóra veti.
S ő elment egyedűl veszélyes útjára,
Elment a titkos völgy borzasztó tájára,
Nem hallgatott holló- s varjukárogásra.
Zúgván, és csevegvén; Csaba borzada bár,
Tovább ment, s hol balról áll magányos határ,
Ott röppent elejbe jövendölő madár.
S iszonyút visított habos fej fölött,
Harmadszor is úgy jött, s ment hogy érne felhőt,
De Csaba megbúsúlt, s nyillal utána lőtt.
Rá a hollósereg nyomban lerobbana,
Marakodva mentek miatta egymásra,
Csaba ment, nevetvén madarak harcára.
Lassu moraj hallott a völgy távolában,
Akadozott a ló félénk futásában;
De ura meghajtá s halada bizvábban.
Rengett és suhogott a fákon minden ág,
S mintha két fergeteg vadon tengerre hág;
Egyszerre oly szörnyű lett a magányosság.
Vijjogva szárnyaltak fias fészkeikből,
A nagy sas nem ült meg fia mellett belűl,
Fenn állt, s borzadozott kis ágon egyedűl.
Sívó kölykeiket vívén, mint vert hadak,
Sűrű csörgetéssel messze elfutottak;
Oly szörnyű volt éjjel a tündérvölgyi lak.
Rajta ment a farkas, s vele megtapodá;
Itt a morgó medve kölykeit faldosá,
S hurcolta egy helyről nagy bajjal máshová.
De félnek a vadak Csaba fegyverétűl,
Kitérnek előle gyorsan mindenestűl,
Maga bátor a hős, s nem retteg semmitűl.
S bár lenne akadály és baj százszor ennyi,
Mint megdűlt habokon a tenger isteni,
Úgy át merne rajtok Csaba szive törni.
Nyöszörögve kiment szegénynek párája;
De két lábon állva jött a bőszült anya,
Csaba is megfordúlt dárdával hozzája.
Szörnyen nyitogatván, körmölni ment Csabát;
De Csaba ráhajtván serény Ragadóját,
Végigveré veszett torkában dárdáját.
Megölt anyjok miatt bús pártot ütöttek;
De ők is Ragadó körme alá estek,
Csaba ment, dárdáján folyván a vércseppek.
Ez vékony testével könnyen tovább pereg,
Amaz karikába fonódva tekereg,
Sok, fejét emelvén, mozog rémítőleg.
Elfutnak a kigyók, s bőrök hátra marad;
Setét lesz azonban, de Csaba csak halad,
S most döbbenik szive, midőn maga marad.
S a fene vadak is egyedűl hagyának?
De menjenek. Csaba elég lesz magának,
Elég viszálkodó Tündér hatalmának.
És micsoda ember, aki érte megyen?
Én Csaba vagyok az, s inkább sírom legyen
Vad farkasok gyomra, mint Jeve szenvedjen."
Véres nagy dárdáját mélyen földbe üté.
"Rohadj itt, úgy monda, dárdám! és senkié,
Vagy légy ismét hozzád visszatért uradé."
S minden lépésével nagyobb lett ereje.
Alatta morogva föld is megrezzene,
Amint nagy erőben halada fölötte.
S erejét belefolyt villámok nevelik,
Úgy Kármán vasától Csaba erősödik,
S halálos csapásra karja nehezedik.
Soha szem még szebbet nem láthatott annál:
Messze terjedt, s mintha fél tojást vizsgálnál,
Oly rendesen s szélén sűrű nagy tölgyes áll.
Egyedűl húsz öles cedrus áll a halmon.
Alatta kis patak folydogál szabadon,
S zugó habjaival terjed holt nyugalom.
Őket bús orcával fényes hold vezeti,
Fák tetején ülnek a hegy szélvészei,
A legmagasbikat három sárkány üli.
Hogy a völgybe könnyű menetele legyen,
S im egyszerre zendűl a környék rémesen,
És minden kis forrás megindúl a hegyen.
Patakból dagadoz sebes áradattá,
S hegy, völgy ordít bele, amint szalad alá,
Változván haragos féktelen csodává.
Mosván az áradat meredő bokáját,
Megáll mégis, fölebb huzogatva lábát,
Látván tóvá lenni tündérvölgy patakát.
Vize tündérvölgyet csordultig betölté,
Félig állt vizéből a cedrus ég felé,
Sudaras szép fejét szellő meg nem éré.
Az elállt viharok szörnyű hatalmával.
Alattok vad szélvész harcolt a hullámmal,
Ők felűl repültek hármas csattogással.
Eloltott minden fényt a magas égkörön,
Hajlott és csikorgott a cedrusfa közön,
Setétség lett urrá ékes tündérvölgyön.
Melytől ily zavarban halandók rettegnek.
Megröppent a sas is fölötte fészkének,
S csak alig parancsolt szive félelmének.
Háromszor állt vissza anyai gondjával;
De bátran állt Csaba Kármán kardvasával,
Bátran hős szivének nagyobb hatalmával.
S mintha a vad tengert széllel harcoltában
Meg akarná inni hallatlan szomjában:
Oly nyugtalan vala körűle jártában.
Morogva elállt a szélvész nagy fák ormán.
Kékes boltozattal látszott az ég tisztán,
S hold, csillag kiderült gyönyörű határán.
Lassan nagy hullámot forgatván hullámmal,
Végre csendessé lett ezüst ragyogással,
S látszott a fa benne hosszú árnyékával.
Tenger szép leánya a hab tisztájában,
Fehérebb a habnál, és tisztább magában,
Feljöve mosolygó ártatlanságában.
Apja erejével országolván ott lenn.
Kis aranyhalait eteté jó kedvben,
S úszó szörnyetegek játszottak körében.
A harapós farkas s emberevő capa
Együtt mulatoztak, szelídek általa,
S szép lábai alá minden borúl vala.
Kis csillag ragyogott fölűl közepette.
Körül a falakban szép csigák serege,
És gyöngyök villogtak gyönyörűségére.
Ott játszott a lányka tűnő árnyékával,
Megérni kiváná ajkát ajakával,
Hasztalan! betelt az hideg víz habjával.
Felszökött mélységből a szép föld színére,
S midőn itt szokatlan szemmel körülnéze,
Kevés lett az árvíz szilaj örömére.
Fickándott, mint folyam legifjabbik hala,
Míg az új szépséghez lassanként szokhata,
Repesett, dobogott habos bal oldala.
Gyengéd ajaka még nem mondta nevedet,
De midőn általad főbben emelkedett,
Örömében onta legelső könyeket.
Hosszasabban nézte a földet és eget,
Megnézé közelebb a fakörületet,
S titkos új vágyódást magában érezett.
Fölemelve tiszta vizet mutatának
A körűlálló fák rendes szép sorának,
Tiszta vizet az ég ezer csillagának.
Mintha mondaná:"oh egek szép orcája,
S addig nem látott part gyönyörű sorfája,
Üdvözllek én, tenger kék szemű leánya!"
Nem jövének hozzá fényökkel játszani,
Midőn láta mindent mozdulatlan állni,
Vissza kezdett ismét öröme szállani.
S maga nem vigyázván, s tartván semmiére,
Önkényt bomlott haja gyenge szemérmére,
S végső fodraival lábszárához ére.
Csiklandó talpait lágy füvek emelvén,
Csaba háborodott e látás szépségén,
Tiltott gondolaton szíve megdöbbenvén.
"Valljon mi az, mi engem e helyre hoz?
Az-e, hogy valamint tündér halandóhoz,
Úgy nyúljak magam is tündér szép leányhoz?
Kiknél dicsekedtem, a bátor seregek.
Akkor lever átka hadak istenének,
S kikre megesküdtem, ősim nagy nevének.
Vagy e kísértettől szaladnom kellene?
Nem! nem! ez segítsen, ily szépséggel tele.
Nem állhat e tündér kértemnek ellene."
De a megijedt lány remegve hátrála.
Csaba szólt: "Oh tenger kék szemű leánya!
Ne fuss, nem vagyok én fellegek sárkánya.
Fájdalmam és lelkem gyötrelmei nagyok.
Lánykámat ölelik orzó tündérkarok,
Mondd meg égi szépség! rájok hol találok!"
Közelebbről nézvén kedves orcájára,
Örűlt, hogy rátalált termete mására,
Örűlt a hangnak, de hang nem jött ajkára.
Ajkát ajakával egybe hasonlítá,
S midőn az első csók vált kis csattanássá,
Vigada, és a hőst magához szorítá.
Mikor vad tengernek förgetege rázza,
Megrázkódott egész teste alkotmánya,
S visszatért előbbi kemény nagyságára.
Igy szóla, szépséged veszedelmes cselt hány,
Nem felelsz, kérdésem előtted csak hitvány,
De magadhoz vonzasz félre csalogatván.
Visszarezzent Csaba ijesztő szavára.
Most jött legelőször jajszó ajakára.
Elment, s bús habokat öltözék magára.
De jött a sárkány most hozván ég felhőjét,
Beborítá avval tündérvölgy tetejét,
S lobogni engedé a villám erejét.
De benn nagy zúgással tündérgyülekezet
Kezdődött: egy nyilás volt, mely bévezetett,
Máshol szörnyen feküdt köd s villámőrizet.
Szakadatlan körül hordoza vad lángot.
Sok közepett gyorsan s szabadon kigyózott,
S tündérvölgy fölébe égő tetőt húzott.
Ott állt a sárkány két tarajos fiával;
De most a vén maga fölment vad haraggal,
Hogy megharcoljon a felhők madarával;
Csaba e látásra gyorsan útra pördűl;
Előle fut egy a sárkányfiak közűl;
A másik vasától kettévágva eldűl.
S látván, hogy az egyik futva továbbálla,
Iszonyú mérgében rá hágdos nyakára,
S ezt is megeszi a másiknak torára.
Bántatlanúl tovább nagy erőben halad,
Mégis kissé megáll a vízkapu alatt,
S fagyosan fut lelkén rémítő gondolat.
Mint kemény márványból faragott sima fal,
Áll legvégül s benn emberevő nagy hal
Látszott heverni a szörnyek táborával.
A háborgó tenger rettenetes hala,
De a kék szemű lány elejébe álla,
S Csaba menésének szabad nyilást hagya.
De az magát búsan elrejté a habba,
Mintha mondaná: "oh kemény ember fia!
A kék szemű leány nem lát téged soha."
Zúgott a belső völgy tündérek zajától.
Ifjú kis csemeték keltek föld porából.
Ezek között jártak bujdosván párostúl.
Nem vigyáz, társával szomszéda mit mível.
Széltében az ifjú fáknak levelivel
Takarja titkait, s rá víg dalt énekel.
A magas cedrusnak virágos tövében
Hét szivárvány vagyon egyesűlt szépségben,
Kisebbedvén mindig befelé estében.
Kit egy magas tündér hizelkedve ölel,
S mert ébren nem bírhat tiszta hűségével,
Csábító csókokkal bájosan altat el.
Termete hanyatlik gond és erő nélkűl,
Csaba irtózik és lángol e nézéstűl;
Feje zúg s szemében szikrázó harag űl.
Oroszlánt, kit vadász vassal megvérezett.
Vagy villámmal járó halálos felleget,
Csak úgy képzeled e szörnyű tekintetet.
Lelöké a tündért négy öl messzeségre,
"Ébredj! monda, Jevét emelvén kezére:
"Ébredj, és mondj áldást Csaba fegyverére."
Látott s szemeinek csak alig hihete;
De szabadabb lett a tündér lélekzete,
Ordított, s az egész völgy ordított vele.
Jöttek, riadoztak Csabának rohanva.
Csaba széllel vágott: "vissza! tündér! vissza!"
Kiáltván kardjával téres nagy kört huza.
Erejét érezvén Kármán kardvasának,
Csaba nekicsap az ingó cedrusfának,
És a cedrus enged döntő csapásának.
S végig nagyot zuhan tündérek fejére;
Fut a hét szivárvány magas ég szinére,
Halovány setétség borúlván helyére.
A rettentő ifjú s kezében a kardvas,
Három kört húz benn, és odaül siralmas
Képpel a lány: szeme Csabán csak gyászt olvas.
"Ide hát akiben nemes bátorság él,
Ide hágjon körbe, itt villog a vas él,
Ne féljen harcolni, ha orozni nem fél.
Jőjetek mindnyájan csalfa tündérkölykek!
Azért vannak velem varázsos fegyverek,
Hogy avval szépemért véres boszút vegyek.''
Hogy összeszaggassa, nekitörekedett.
A nap fia rájok nyújtott tiltó kezet,
Ő ment, a többi nép mind visszalépdesett.
Senki ne reméljen cseppet is véréből,
Magamnak is kevés az egy ily emberből;
Félre hát ti társak, félre most e helyről!-
Ki a napfiára gyilkos kezet vete?
Szerencsétlen anya! ki téged visele,
Szeme hasztalanúl sírással lesz tele.
Jeve, kit említél, nem illet már téged,
Döngöre dárdáján halálos itélet
Jött rá; én tartám meg s úgy nem ére véget.
Sirathatod, éjet virrogathatsz nála.
De jőj, lásd vadságod neked mit használa,
Tudom kínná leszen minden hajad szála.
Téged sebbe rakva itt hagylak egyedűl,
S Jeve mégis egykor kezeimbe kerűl,
Oda, hol csillagom áll hév napon fölűl.''
"Nemes tündér! bár vagy hatalommal tele,
Megállj s megálljatok ti tündérek vele!
Halljátok, engem is vétek vezérel-e?
S természet, mely erős érzéssel alkotott;
Tegyetek magatok ebből igazságot,
Én ellenségemmel kiállom a harcot.
Sírhatok, éjeket virraszthatok nála.
Hol volt hát, hogy végső csókot adnék rája,
S tennék fejér zászlót hűlt kedves hamvára?
Nem érzették hűlő orcáját kezeim,
De hogy élve ment föl, még látták szemeim,
S kiestek kezemből véres fegyvereim.
Mint éltemben dőljön idegen karjába.
S ha valaki akkor lelket önt hamvába,
Legyen övé, mert van hozzá igazsága.
Tündér! tied a lány, ha engem versz földre,
Ezt esküttem erős hadak istenére:
Enyém, ha én győzök szívem örömére.''
Jobbjában az acél fennyen megvillana,
S mintha nehéz mennykő egekből szállana,
Lépésétől a föld nagyokat dobbana.
Mint megeredt nagy kő, mely lefut a hegyen,
Úgy ment rá erővel s boszúval teljesen,
Végigmérvén kardját a tündér gyermeken.
Dühödötten szörnyű képpel előtte áll;
De vész tündérsége Kármán kardvasánál,
S minden diadalma vitézségére száll.
S mint lobogó villám, haragos szikrát ver,
Szeme ijesztőleg lángot és vért kever,
S Csaba megsikamlik erejétől kétszer.
Visszaugrik az a körnek hatátára,
De rettentőbb leszen arca borulása,
Öldöklőbb kezében kardja suhogása.
Visszahajol ismét szélnek ellenében;
Úgy fordult meg napnak fiára fenébben
Az elbúsult Csaba égő szégyenében.
Alattok a kis domb fér ölre sűlyede,
Ingott a két vívó rettenetes feje:
Vasaik csöngöttek s hangzott az éj bele.
Csattogott a sárkány s menést parancsola,
Csabától, mint szirtek leszakadó fala,
Úgy hullott az ütés forró nap fiára.
Alatta terhétől a völgy is megrendűlt;
De csakhamar sebes sárkányon elrepűlt,
S az egész sokaság magas egekbe tűnt.
De szemét a tündér gonosz álma nyomja.
Nem késik az ifjú, veszi karjaiba,
S megy, hol le van ütve lovánál dárdája.
S szép terhét ölében ápolgatván viszi,
Túl az erdőn puha gyöpre lefekteti,
De keblét fogyasztó fájdalom terheli.
Hasztalan ébreszti ajakát csókokkal,
Hasztalan szól hozzá szerelem szavával,
Siket füleinél minden szózat elhal.
S tüzesen szorítván zajló kebelébe,
Mintha egyenesen sírba menne vele,
Oly busúlttá leve, arcát gyász festvén be.
Versent siránkozván harmatos hajnallal;
De alszik a szép lány s szél lebeg hajával,
Hasztalanúl az is, nem birhat álmával.
Szomoruan zörget Dalmának ajtaján,
Belép: ölében az elragadott leány,
De csendes és néma, s mint árnyék halovány.
Megoldatja kezét első örömében,
S íme érzés gerjed a lány tetemében,
Fölkél nagy vidáman ifjú kellemében.
Megeresztvén szavát édes ajakának,
S ami szépet ég, föld összefoghatnának,
Mind együtt mosolyog hajnalán arcának.
Vigad Dalma s a két hadi felekezet;
De csak maga örűl sok harcot szenvedett
Fia Bendegúznak birván a szűz kezet.
Mélyebb és magasabb tengernél és napnál,
Tüzesebb, ragadóbb lángnál, áradatnál,
Teljesb és hatalmasb minden gondolatnál.
De ti lánykák! most ne menjetek hozzája:
Nincsen az életnek több ily pillantása,
Rövid; de századnál drágább birhatása.