Nagy volt harcaiban Gárdonnak szíve, erősek
Karjai, s rettentők. A félhold fénye borultan
Vitte nevét, mely vérjellel vala képire vágva.
Sok szív örvend a deli hős diadalmi nevének,
Csak Jola nem: remeg ő, aggással tölti reményét.
Buslakodik, noha képzeletét magasabbra repíti
Néha az andalgás, s koszorút fon hőse fejére,
Mégis legtöbbször mély gászban tünteti képét,
Elhalaványodtan, és disztelenűl a porba keverve.
Ekkép látja hivét, dult vérttel, puszta kebellel
A leterültek közt. Borzadva tekinti fölötte
Zordon győzőjét, s vágásra szegült keze harcát.
Dél szele, mely lassú fuvalommal lenge vidékén
A vén tölgyek közt, ha levélt rezzente suhogva,
Elhalt Gárdonnak jajdultát hozta fülébe.
Ily sok tündér kép toldúla zavartan elejbe
A hüvös alkonyban. Bágyad vele, s gyötrelem immár
A szerelem: szárnyát nem emelgeti játszi kivánat.
Agg, eped, és a lányt búsan kíséri mezőről
Kerte virági közé, hol ez így szól bánatos ajkkal:
| "Mosolygtok, eddig édes gondjaim, |
| Szépen virító kertem ékei. |
| Ah hasztalan mosolygotok, Jolát |
| Föl nem deríti többé bájatok. |
| Ápolni nem fog többé hű keze. |
| Nem zengi eztán köztetek dalát, |
| A boldogító boldog vig dalát: |
| Elhallgat ő, mint a bús csalogány, |
| Ha híme vesztén megszakad szive. |
| Megjő borongva majd az ősz dere, |
| Eltörli éketekkel ékemet; |
| Kis száratok megént életre zseng; |
| De föl nem ébred a bús lány: porát |
| Ah messze, messze szórják vad szelek... |
| De mért is éljek én, ha nem lesz ő? |
| S ha lesz?... csaló tünet hová ragadsz?..." |
Megszünt, majd megerősödvén jobbféle gyanúja,
Szép bizodalmakkal folytatta előbbi beszédét:
| "Ha mégis, oh ha mégis fennmaradna, |
| Ha visszatérne bús csatáiból, |
| És élne boldogon, élne énnekem... " |
| Oszoljatok fölűlem fellegek: |
| Hadd lássam a nagy ég derűletét, |
| Hadd lássam abban képét Istenemnek, |
| Melyet, ha ködbe huztok, félhetek, |
| Hogy tán reám is gerjedett haragja. |
| Im itt borúlok földre. Nem sokért, |
| Csak nyugtatásért hangzik föl szavam. |
| Csak nyugtatást kér, és reményt szivem, |
| Míg hősöm eljő, s oh, ha nem jöhet, |
| Mig bánatimnak a sír megnyilik!" |
Végezvén szavait fölös érzésében elindult
Zúgó fái alatt, s lábának nem vala nyugta.
Ahogy lelkében biztatva remény kele, vagy vad
Kétségek nyomták, ugy volt járása, kelése.
Most búsan bolygott, s majd kedvre derűle, miként a
Hold, mely felleg alatt lappang, és néha kibukkan.
Ártatlan lélek, te gonoszt nem víve magadban,
Hogy gonoszok vannak, s rád törnek, nem jut eszedbe.
Csak Törököt gyűlölsz, ki dühödve ledöntheti Gárdont,
S a csata rettentő, hol kedvesed élete veszhet.
Hősödet a Törökök nem bántják, futnak előtte,
A csata rémeit, és veszedelmét ő veti másra;
De ha közel járúl hozzád a csalfa gonoszság,
Harcai tájáról szivedet nem menti hatalma.
Fenn iszonyú csenddel nyugszik felhője ködében
A villám; mert hosszú köz gátolja csapását.
Jőne csak: a hegyeken latrok tartóznak alatta,
Elragadott jószág örömét egymásra köszöntve.
Csapna le: szentetlen fejeik vesznének örökre.
Majd közelít a bús felhő; de lebujnak az álnok
Lelkek, s bántatlan, noha félve üregbe huzódnak.
Dúl, ropog a villám azalatt, s rémítve enyész el...
Besnyei, régi nemes - de szivében nemtelen ifju
Hévvel vágya Jolára, kezét már kérte is egyszer
S meg nem nyerhetvén közel úgy lappanga koronként,
Hogy boszuját tölthesse Jolán, s kicsikarja szerelmét.
Ám csak lappangott; mert hű őrt álla körűle
A szeretett szerető, kivel ő megküzdeni nem mert.
Zenge fülében is a hadi kürt, s hős vére megindult;
De komoran lecsavarta szemét a durva gonoszság,
S a szebb hír fényét elfödte pokolnyi setéte.
Kardra kapott, paizsát szilajon leragadta faláról;
Haj, de nem ellenség, Jola volt itt tárgya dühének,
Kit ha egyébként nem, meg akart most nyerni ijesztve.
| Cinkost külde hazug hirrel szomorítani a lányt. |
Indult ő is utóbb, s vele undok cimbora népe.
Undor (imígy nevezék a bódult ördögi postát)
A nyugovó nappal végezvén pályafutását,
Éjjel akarta setét éjnél tizszerte setétebb
Sátánsugta hazugságit hímezve kitárni.
Jött már rejtekiből a szivnek hírrel ölője,
Mint bagoly odvaiból, úgy jött sunnyogva, remegve.
Utjában tompán huhogának előtte az éjnek
Szárnyasi, és denevér suhogott mellette visítva.
Búga nehéz reptében az esti bogár. A legkedvesebb zaj
Mennydörgés neki már. Agyarog, s ily szókra fakad ki:
| "Hah puszta tájnak éjjele, |
| Mily vad vagy a magányban itt! |
| A csillagok, szemednek fényei, |
| Egymás után elhunynak útamon. |
| De rajta, rajta! már közel vagyok. - |
| Huh rút bagoly, mit borzasztasz te is? |
Szól, és megdöbben félszeg szive, vére is elhűl.
Megy mégis: sietése alatt elenyésznek az ormok,
A térség rövidűl, s már a kert fekszik előtte.
Ösmeri, s elréműl. Titkos félelme lehuzza
Lábait; állapodik; de megindúl vére s belappang.
Igy állt a boldog kertnél csüggedve, morogva,
Mennyei angyalokat sejtvén a durva hazugság
Ördöge, ki közanyánk hitelét vétekre csavarta.
Megréműl a lány, embert közelíteni hallván,
És rémültében némán hajléka felé megy.
Undor nyomban van, s hogy meggátolja menését,
Színes alázattal lépvén így szólal utána:
| "Mit futsz előlem, Asszonyom? Ne fuss: |
| Bús hírt, az éjnél búsabbat hozok; |
| De tőle jó szerencséd függ: megállj." |
Válaszol, és remegő lépését szünteti a lány:
| "Mit háborítasz éjnek bús fia? |
| Első szavad már dulja csendemet. |
| Ki vagy, miért bolygsz a setétben itt? |
Az pedig a kezdett hazudást folytatva beszéli:
| "Ah Asszonyom, mint kezdjem mondani, |
| Hogy csüggedést ne hozzak jó szivedre... |
| Harcok neveltek engem, bajnokot, |
| A harcmezőről térek mostan is. |
| Haj! átkozott az nékünk, átkozott." |
| "Mit szólasz? O mit sejtek! jaj nekem!" |
Elfojtott sziviből nyög imígy a tűzszemü lányka,
És noha már ebből elegendő bút veve, mégis
Ő bizonyost kívánt megtudni... Nem állja ki a szem,
A botor emberi szem titkának ködbe borultát.
Fölfödi azt, s látván szomorú könnyekkel adózik.
Igy Jola nem nyugszik, s kérdést teszen a jövevényhez:
| "Ha átkozott a harcmező nekünk, |
| Jól tudhatod, mint harcoló, te is, |
| A legdicsőbbik harcos él-e még? |
| Él Gárdon? O mondd, vagy nem ösmeréd?" |
Melyre amaz tetetett válasszal hirtelen így szól:
| "Nem ösmerém? ah hát kit ösmerék! |
| Gyermek korától fogva láthatám. |
| A szép napot melyik nem ösmeri? |
| Nap volt közöttünk Gárdon: karjai |
| Csillámsugárként szegték a homályt; |
| De fellegekkel rakva száll az est: |
| Elhűl szelére víg napunk heve, |
| A tiszta szép fény elhúny, s éj leszen." |
| "S az éj után nap többé nem derűl?" |
Sürgeti aggódó hangon Jola; az pedig így szól:
| "Felejtsd el azt most asszonyom." |
| Felejtsem? O te nem tudod, hogy az |
| Felejthetetlen énnekem. De szólj |
| Nyilvábban, és kétségeket ne hagyj |
| Szivemben égni: mert azt nem birom." |
Bokrosodott kétségi közűl így fejti ki gyötrő
Érzelmét a lány; amaz ellenben végezni sietvén
A szomorító hírt, ekképen zárja szavával:
| "O asszonyom, most hagyd el azt: nagyobb |
| Csapás vagyon még hátra híreimből... |
| Megütközünk erősen a mezőn. |
| Ómár csoportja hull hadunk előtt; |
| De fogyhatatlan tenger az; mivel |
| Egy ölt helyébe hatvan is tolong. |
| Ujúl csatánk, egekre kél zaja; |
| Búsúlva száguld a boszús magyar; |
| Tömötten áll sok kontyos ellene, |
| S haj! elhanyatlik a vitéz erő. |
| Szélről valék én. Lankadott karom |
| Alig csapott már, s négy is a Török, |
| Ki bús fejemre méri dákosát. |
| S ím mint midőn a felhő megszakad, |
| Zúg és ropog körűlem hirtelen: |
| A hadderékból vág ki egy vitéz: |
| Irtózatosbat nem láttam soha. |
| Halomba dőlt vágtára a Török. |
| Futott előtte gyenge, és erős. |
| Lát engem is dultában omlani, |
| Felém rohan, s vad ellenségimet |
| Szétszórja mint villám a szirteket. |
| Majd félre szólít, s kérdez, voltam-e |
| Dús földein vitézlő Dombynak |
| S a halmokon, hol csendes háza kél? |
| »Ah árva ház az« mondám, és sohajték; |
| Mert itt neveltek (ámde máskor ezt). |
| Sohajta ő is, s folytatá szavát: |
| »Szolgám levágatott; nincs kit küldenem; |
| Menj (szép jutalmat várhatsz) a leányhoz, |
| S mondjad, minél előbb készüljön el, |
| Nyugat felé az erdőn termek én, |
| S jobb tájra mentem kedves életét. |
| Itt küzd az édes testvér; most azért |
| Megyek, s azonnal hozzá nyargalok.« |
| Igy szóla, s fergetegként elzuhant, |
| S eltünt előlem zaj, homály közé... |
| Sisak borítá, s meg nem tudhatám, |
| Ki volt; de mintha ösmerném szavát... |
| O asszonyom, ne várj több biztatást. |
| Már akkor is hajolt az ütközet, |
| És most ki tudja?... O ne várj tovább. |
| A hű vitéz kezére bizd magad. |
| Ő égre, földre kért, hogy kérjelek. |
| Im égre, földre kérlek asszonyom: |
| Hagyd e magányos tájat; jőj velem. |
| Vezetni foglak híven, s biztosan, |
| Holt testemen jöhet csak rád veszély." |
Mit tegyen? a fondor szövevény elfogja tünödő
Lelkét s gondolatit. Rabság félelme, szabadság
Vínak mellében, s kétség elegyítve reménnyel.
Igy áll a lesimult tengerként, nyugva kivűl; de
Forr, zúg kínja belől. Nyomorúlt, hova hajtsa fejét most?
Enged. Az ördöngös bizodalmát nyerte. Megindúl,
És Istennek ajánlja magát. Hű asszonya is jő
S égre vetett szemmel ballag mellette sohajtva.
Vétke tudásában, sülledve, megy Undor utánok.
| A kijelelt helynél lappang már Besnyei álnok |
Cinkosi közt kétségeiben. Páncéla, sisakja
Rút feketék mint éj, feketébb még ördögi lelke.
Hátrább bokrokban pislogva szövétnekek égnek;
Ő pedig áll legelől egy széles tölgynek alatta,
Vizsga szemét tele vággyal az éji homályba meresztve.
Lábainál fetreng gerelyével pajzsa törötten.
Álnokság, nem az ellenség tördelte meg azt... De
Im szakad a csend is; hangzik lépési robajjal
A sik föld, s lebegő asszonyruha messze fehérlik.
E közelítő zajt sejtvén fölkapja serényen
Besnyei tört paizsát, s gerelyét, s jelt adva figyelmes
Cinkosinak, valamintha csupán most jőne csatából.
Föllázad, s tetetett kétséggel szerte tekint, s megy
A haladóknak elejbe. Megütközik a lány
És menetét elakasztja; remeg minden tagjában. Előre
Lép hát most Undor, s ekkép biztatja menésre:
| "Haladj, ne rettegj, asszonyom, ne félj. |
| Itt a hely immár, ahol bajnokod |
| Vár, hogy Töröktől mentse éltedet. |
| Ha más gonosz lappang itt: kardomat |
| Ki nem kerűli. Hidd ezt, és ne félj." |
Kardot ránt, s így szól a szembejövőhöz azonban:
| "Közelgető megállj itt; szólj, ki vagy?" |
| "Barátotok közelget. Az, kinek |
| Szavára Domby lányát elhozád." |
Igy szólt a feketés bajnok. Jola közbe sohajtván;
Mert idegen hangú szót hallott, visszaremegve... "
| "Nem Gárdon ez. Haj! csalfa vagy remény. |
| Nem ő az. O nagy Isten, el ne hagyj." |
Ezt rebegé, s a hű asszony kebelére borúla.
Majd fölemelkedvén kísérőjéhez imígy szólt:
| "Ez az, kiről szólottál énnekem? |
| Ez menti meg sanyargó éltemet?" |
Hirtelen erre amaz bizodalmas hangon igent mond:
| "Ez az, kitől én hozzád küldetém. |
| Bizzál szavában, s engedj nékie." |
Hozzá járulván most Besnyei kezdi beszédét:
| "Nem késhetünk; nyakunkon a Török, |
| Szétszóratott már küzködő hadunk. |
| S ha nagy bajunkban van mit mentenünk, |
| Mit mentsek inkább, mint személyedet? |
| Éretted, o tájunk szép angyala, |
| Hozom ki harcomból tört pajzsomat, |
| S alatta e törődő bús szivet. |
| Kövess: erős helyekre mentelek. |
| Mig kardom ép, mig birja azt karom, |
| Mig csak doboghat a szív keblemen, |
| Hozzád pogány kéz nem jut, és ha kell, |
| Kiontom érted utolsó cseppig véremet." |
Bátorodást nyervén, mintegy hozzája simulva,
Vélt mentőjének felel a csillagszemü lányka:
| "O bajnok, aki mindent elhagyál |
| Érettem, áldott légy jó tettedért. |
| Isten sugalt-e ily kegyet beléd, |
| Vagy más szelíd érzés volt ingered, |
| Nem kérdezem most; csak végy oltalom |
| Alá s ha önként is már kész valál |
| Jót tenni, tedd azt kérésemre most. |
| Benn, a tömött erdőnek fái közt, |
| Hol a sütő nap bujdokolva jár, |
| Világi zajtól messze, és külön |
| Egy klastrom áll szentséges csendiben: |
| O bajnok, Istenünkre kérlek, vígy oda. |
| Ott a pogány kéz el nem ér soha. |
| Kinyugszom ottan aggodalmimat, |
| Velem mulatnak isten angyalai, |
| Míg Gárdon eljő, ah ha jő, s jöhet..." |
| "Mely szót rebegnek ajkaid, leány?" |
Mond a csalfa vitéz, s hazug érzést nyögve szivéből
Mintha nehéz búban szenvedne im ezt veti hozzá:
| "Tudod-e, hogy az legelső bajnokunk? |
| Haj, volt!... Dicső nap, láttad tetteit. |
| Veled ragyogva fénylett a mezőn; |
| De vérbe nyugvó bús sugáraid |
| A hősnek estén alkonyodtak el... |
| Hah, vad pogány, ki őtet megtöréd, |
| Mért nem talált meg a sikon vasam, |
| Hogy szétrepedjen átkozott fejed? |
| Mért vagy halálnak karja oly erős, |
| Oly győzhetetlen?... Nyugszik ő; szivét |
| Nem kelti többé harcra kürt szava. |
| Örök homályba dőlt a szép vitéz, |
| S örök homályba dőlt a lány vele!" |
Viszonoz elfojtott hangon a tűzszemü lányka:
| "Ah hát az éj után nap nem derűl! |
| Nincs a halál után fölvirradás!... |
| Mért nem bomoltok össze tagjaim? |
| Mért nem szakadsz meg gyötrődő kebel? |
| Egek, ti láttok kinban, szánjatok... " |
| Ah Gárdon, ah irgalmatlan csaták! |
| S ti bút süvöltő éj követjei! |
| Keresni fogják őtet lépteim |
| Mély völgyeken bolyongva s halmokon, |
| Keresni fogják őtet, s nem lelik." |
Szólna tovább; de üdőt nem akarván veszteni, int már
Besnyei, s futva szövétnekkel hagyják el az éltes
Bokrokat emberei. Bágyadtan szórja setétben
A szurkos keverék sápadt arcokra világát.
Borzadoz a bús lány, s szomorún hátrálva kiált föl:
| "Hah mely ijesztő látomány ez itt! |
| Uj rém kel a setétből ellenem. |
| Ki őrzi most meg a szegény leányt? |
| Ki menti?... Gárdon, hol vagy... O Egek! |
| Borzadva fagy meg minden érzetem, |
| S a veszteségre könnyem sem maradt." |
Besnyei már csak alig tarthatván durva hatalmát,
Jó móddal kíván még egyszer tenni szerencsét;
Igy szól hát szerelem hangján a gyenge leányhoz:
| "Cselédim ők: ne rettenj semmit is. |
| Mindnyája mentségedre jött velem. |
| De int üdőnk, ösmerd meg hívedet. |
| Tán nem felejtéd még el: Besnyei |
| Áll most előtted. Itt a tört sisak, |
| A tört paizs; mert épen, hogy te élj, |
| Csatáiból csak életét hozá... " |
| Érted jövék, szelíd lány; meg ne vess. |
| Váramba jőj: ott élhetsz csendesen |
| Javaimnak, és szivemnek asszonya. |
| O jőj: különben itt ér a Török." |
A levetett fegyvert látván ekközben, ijedve
Fölveti gyenge fejét Jola, s fáklyavilágnál
Nézi az álnok hőst. Valamintha halálra meredne
Bús szeme, úgy fordúl, és Besnyei arcain áll meg.
Ösmeri még hosszas képét, a vérbe borongó
Vad szemeket, kinyomult ajakát a serte bajusszal,
Ösmeri, s rémítő emlék hat vissza szivébe.
Elhűl vére, s feszűlt inait lankasztva lenyomják
A fölös érzések, szeme fényei ködbe vonulnak.
Ájultan rogy földre kemény nézői körében.
Eljajdúl a hű asszony, láttára, s dühödve
Tépi haját, mellét bújában, s melleje rogyván
Elkeseredtében nem tudja, segítsen-e rajta,
Vagy mivel a csalatást sejté, átkozza csalóit,
És átkozza magát, hogy az életet ennyire huzta.
Összeszedé erejét mégis, s szívére tapintván
A lánynak, dobogásából sajdítja, hogy él még.
Igy veszi a híven dajkált nevedéket, ölébe.
S kéri könyüs szemmel környűlállóit az Isten
Fölségére, továbbá ami előttök
Szent, mindenre, ne bántsák a nyomorult lányt.
Hagyják csendesen itt: neki majdan gondja leszen rá.
Kőszív nem lágyúl. Int Besnyei, s gyenge ruhákra
Nyugtatván a lányt vele hirtelen utnak erednek
A rideg erdőben. Fáklyásokat osztva körűle
Besnyei, a vad öröm fia jár mellette. Utól megy,
Semmi fenyítéstől nem tartván, s jajgat az Asszony.
Mint a szárnyas anyák, megfosztatván fiaiktól,
Fájdalmas csipegések közt röpdösnek utánok,
Most közelebb, majd rettenvén meg hátra maradva:
Ugy megy ez a durvák képétől visszaijedve
Néha s megént fájdalmától közelebbre huzódva.