Vörösmarty Mihály: Első ének
Első ének
| Csendesen, és egyedűl áll a zengő liget alján |
Lánya, ki fennmaradott, a szép Jola rejtezik itt most
Volt dajkájával. Gárdon jár néha, midőn a
Rettegető harcok nem híják küzdeni, hozzá.
Mostan is a szomorú termekből félve kiszökvén
Rá vár a szép lány, és csendes halmai térén
Tévedez. Indúl, és léptét elakasztja koronként;
Mert se megállva, se menve helyét nem tudja találni.
Hallgat, haj! de gyanús zaj kezd emelődni szivéből:
Sejtő keblének dobogása elűzi nyugalmát.
Menne; de a szerelem kíséri, ha utnak eredvén
Hagyja helyét, szerelem tüzesíti, ha vesztegel: égnek
Arcai, s majd panaszos hanggá nevelődik az érzés.
| Nyomd el az érzelmet csillagszemü árva leányka, |
Bajnokod, a raboló népnek csattogva verője.
A fiatal napként jő hozzád fényben, erőben.
Néz a lány, meglátja hivét, s örvendeni készűl,
Néz jobban, s meglátja nehéz kelevéze acélját
Égre kelő gőgben villámlani pajzsa rezével;
A csengő kardot, s lobogóval büszke sisakját.
Látja s szelíd örömét bú kezdi borítani: képén
A gyönyörű rózsák halovány színekben enyésznek.
Menjen-e? kétségek tiltják megiramlani lábát.
Álljon-e? a kitörő vágyás nem hagyja nyugonni.
Megy mégis remegő lépéssel Gárdon elejbe.
Érkezik a hős is csillogva, zörögve vasában.
Harc, szerelem forrnak keblében, s lángra lobogván
Őt villám sebesen hajtják ösvénye simáján.
Már itt van, s döngő paizsát a fűre bocsátván
S mellétűzvén a kelevézt, ölelésre sietnek
Karjai, s ajkáról "Jola" hangzik lágyan ömölve;
Az pedig aggodalom hangján így zengi keservét;
| "O bajnok, a szerelmesnek miért |
| Kellett ma ily sokáig várnia? |
| Miért van, hogy e gyilkos nehéz vasat |
| Villogni látom, o Gárdon, miért |
| A kardot, a gerelyt, és döngő paizsodat?" |
Szólna tovább; de hevült ajakát a bajnok ajakkal
Nyomván csókjai közt némuló csendre pirítja,
S a most is remegőt gyengéden kebelére simítván,
Lelke nehéz gondját ily sajnos szókra fakasztja:
Nyomván csókjai közt némuló csendre pirítja,
S a most is remegőt gyengéden kebelére simítván,
Lelke nehéz gondját ily sajnos szókra fakasztja:
| "Nagy baj marasztott, nagy baj vár reánk, |
| Csillagszemű leánya Dombynak. |
| Vér festi a zajos Dunát; magyar |
| Vér omlik a mezőnek sikjain. |
| Ah a pogány had mindent eltipor. |
| Nem volt, ki védje a szegény hazát, |
| Nem volt, ki visszaverje dölfösen |
| Dölfös keletnek ocsmány fattyait. |
| Dúl mindenütt az undok szörnyeteg, |
| Pusztít, öl, éget, népeket rabol, |
| És a barommal hajtja Nándorig. |
| Emlőiről a csüggedő anyának |
| A kisdedet letépi vad keze, |
| Hah, s hölgyeinkből rút fertő leszen! |
| Nem, így tovább nem dulja honnomat. |
| Irtóztató boszúval várja már |
| E vérszopókat a magyar sereg. |
| Elhagylak én is egy kissé Jola. |
| O lányka, fájdalommal hagylak el; |
| De új örömmel térek majd öledbe |
| A csendesült hazának völgyiből." |
Igy Gárdon; de Jolát félelmes gondok epesztik.
A lefutó könnyet meg nem tarthatja, s szivének
Mélyéből szakadozva kitör a gyenge sohajtás.
Bús zokogási után végtére im e szavat ejti:
A lefutó könnyet meg nem tarthatja, s szivének
Mélyéből szakadozva kitör a gyenge sohajtás.
Bús zokogási után végtére im e szavat ejti:
| "Jaj! látom, így is, úgy is vesztek én. |
| Ha itt maradsz, ha mégy, elvesztelek: |
| Ah a pogány had mindenütt elér. |
| Nagy száma megdönt ott, ha szembeszállsz, |
| Eldúl ölemből itt is; menj tehát |
| O bajnok, a dicsőség utjain. |
| Legyen csapásod a halálmezőn, |
| Mint a sebes villámé, rettenet |
| S ezer veszély népünk rablóinak. |
| De vidd magaddal bús Jolád szivét; |
| Az árva lány eseng, o Gárdon, itt |
| E gyenge mell, nézd oly könnyen nyilik, |
| Vidd véremet gőzölgő kardodon, |
| Rémítve vidd az ádázok közé |
| És csepjeit pogány vér tengerével |
| Enyhítsd keserved szüntetésire, |
| Hogy majd ha rettentő boszúd után |
| A durva nép lerontott tégedet, |
| Itt förtelem ne érjen engemet. |
| O mert ki lesz, ha itthagysz, gyámolom? |
| E puszta földön mely táj rejthet el, |
| És rab legyen Gárdonnak kedvese?" |
Ekkép szóltában nem mosták könnyei arcát:
A hideg elszánás minden félelmit elölte,
S most, mint a szomorú sírdomb, úgy álla, nyugodtan.
De hősét szilaj érzelmek tüzesítik; erében
Harcra, boszúra buzog minden csep vére, s Joláját
Sajnálván, biztos gőggel harsogva beszél most,
Hogy bátorságot, s bizodalmat hagyna szivének.
A hideg elszánás minden félelmit elölte,
S most, mint a szomorú sírdomb, úgy álla, nyugodtan.
De hősét szilaj érzelmek tüzesítik; erében
Harcra, boszúra buzog minden csep vére, s Joláját
Sajnálván, biztos gőggel harsogva beszél most,
Hogy bátorságot, s bizodalmat hagyna szivének.
| "Nem, nem leszen rab Gárdon kedvese. |
| Ég, föld tanúim! rab te nem leszesz. |
| Előbb homályba dől a hold fele, |
| Társát harapva porba száll előbb, |
| S sírt rág magának a veszett pogány, |
| Mint rab legyen Gárdonnak kedvese." |
És most rettentő karjával emelgeti pajzsát,
S a kelevézt, s rándultában cseng a ragyogó kard.
Nem szünik ő a gyenge leányt biztatni azonban.
S a kelevézt, s rándultában cseng a ragyogó kard.
Nem szünik ő a gyenge leányt biztatni azonban.
| "O tűzszemű leánya Dombynak, |
| Szüntesd meg a gyötrő kétségeket. |
| Eljő megént, hidd, a te Gárdonod, |
| Fény, és dicsőség lesznek társai, |
| Ha majd ölébe int téged megént. |
| Vágtunkra megcsonkúl a vad sereg, |
| És mély sebekkel tántorog haza, |
| Hogy martalékot ördögként leső |
| Fajának elhullott bajtársiról |
| Irtózva hallandó bús hirt vigyen. |
| Ezernyi hős kar vág most ellene |
| A csordanépnek. Elpusztúlt javok, |
| Bús hölgyeik, s a drága kisdedek |
| Lévén eszökben, úgy bolyonganak, |
| Mint a hegyekre zúgó fellegek, |
| Melyekben a villám lobog, s dörög. |
| Ezek között fog Gárdon küzdeni |
| A szép hazáért, s éretted Jolám; |
| Ezekkel önt a holdra bús homályt, |
| Mihelyt viadalra csendűl a paizs, |
| És a halálnak kürte megrivad... |
| Nyugatra néz majd a pogány anya, |
| Megáll az agg Dunának szélein, |
| Hogy lássa jőni távozott fiát, |
| S meglátja a fejetlen gyermeket, |
| Véres habokban uszni csendesen, |
| S rémülve néz föl tájaink felé, |
| Kisírt szemekkel bujdosik saját |
| Földén, halál kísérvén lépteit... |
| Bizzál leány, bizzál: megtérek én." |
Szól, s rivadoz már a tábornak kürte keletről,
S rézfényes paizsok rettentő dombora csendűl;
Andor is, a hősnek bátor szivü régi lovásza
Hozza sebességgel kontytipró Csillagot. Ekkor
Ámbátor bizodalmat adott Gárdon szava néki,
A lány megdöbbent mégis, szomorodva tekintvén
Bogláros szerszámi között a büszke futóra.
A harcot kereső pedig elválásra sietvén,
Végső csókjai közt forrón megölelte Joláját
A lobbant szerelemnek erős, és tiszta hevével.
És indultában legutolsó szózata ez volt:
S rézfényes paizsok rettentő dombora csendűl;
Andor is, a hősnek bátor szivü régi lovásza
Hozza sebességgel kontytipró Csillagot. Ekkor
Ámbátor bizodalmat adott Gárdon szava néki,
A lány megdöbbent mégis, szomorodva tekintvén
Bogláros szerszámi között a büszke futóra.
A harcot kereső pedig elválásra sietvén,
Végső csókjai közt forrón megölelte Joláját
A lobbant szerelemnek erős, és tiszta hevével.
És indultában legutolsó szózata ez volt:
| "Jolám, édes Jolám, Isten veled!" |
A szakadó szívből szomorú hang jött ki törötten.
Álmából mégis fölijedvén végre, midőn már
Délcegen ült Gárdon nyeregében, imígy nyöge hozzá:
| "Isten veled Gárdon, ah Isten veled!" |
Mintha szivét, lelkét elvinné bajnoka: teste
Bálványként állott szeretett tárgyára meredten.
Vérzett keble az elsietőnek is, ennyi nyomorban
Hagyván a kedvest; de parancsol az ölni hivó kürt.
Megy: dobogó szívét paizsának alája takarja.
Az vérzik mégis, s haj! fog még vérzeni jobban.
Csillag, urát hátán érezvén, pajkosan ugrál:
Megrendűl a föld rohanó lábának alatta,
Mint mikor a terhes mennykő ráhullik egünkből.
Gárdon, hogy hamarább jusson bajtársaihoz, egyre
Sarkantyuzza lovát, s most mint a fergeteg úgy megy,
A levegőt gyors mentében csattogva hasítván.
Elmaradoz szaporán fa, bokor csemetével utána,
S rettenetes fölségében már eltünik a hős.
Hát a tűzszemü lányt mely gyötrő gondok epesztik?
Szíve nehéz sebeit megbirja-e asszonyi keble?
Néz ő Gárdon után, s szomorú sejtései szünvén,
Látja az elsiető daliát rémséges erőben,
Mely diadalra reményt adván enyhíti keservét.
Látja, miként rohan a völgyön, hogy vágtat előre,
Mint a veszedelem zivatarnak szárnyain állva,
Mely vad bércekről sima térnek ereszti haragját.
S most nekibátorodottan imígy kezd szólni magában:
| "Vezessen a szerelmek angyala, |
| O bajnok, a halál csatáiban. |
| Vágtodra dőljön porba napkelet: |
| S szélledjen el hazámnak tériről; |
| S te térj megént ölembe, Gárdonom, |
| A csendesűlt hazának völgyiből." |
Monda, s reá mosolyog kiderült arcával az ég is,
Amint bizva nyiló szemeit magasabbra emelvén
Esdekel a szép lány, s nyugtot vesz az élet urától.
Igy siet a lemenő napként búcsúi keservben
Csendesen háza felé hű dajkájának ölébe.
Ám csak légy te nyugodt: megtér diadalmas erővel
Bajnokod, a raboló népnek csattogva verője;
Megtér ő; de te hol leszesz? Ah, magzatja vitézlő
Dombynak, a nagy üdőt át nem láthatja halandó.
Hordja kevély fiait földünk, e hű anya, hátán,
S hullanak ők, mikoron megrendűl néha dühében.
Oh s hány ártalmat rejt tágas gyomra, s ki tudja,
Rejti-e még, vagy már szabados rontásnak ereszti.
Sokszor csak lappang a sátán szülte gonoszság,
Haj! de kitör hamar, és nyomorú sírt ás az örömnek.
Amint bizva nyiló szemeit magasabbra emelvén
Esdekel a szép lány, s nyugtot vesz az élet urától.
Igy siet a lemenő napként búcsúi keservben
Csendesen háza felé hű dajkájának ölébe.
Ám csak légy te nyugodt: megtér diadalmas erővel
Bajnokod, a raboló népnek csattogva verője;
Megtér ő; de te hol leszesz? Ah, magzatja vitézlő
Dombynak, a nagy üdőt át nem láthatja halandó.
Hordja kevély fiait földünk, e hű anya, hátán,
S hullanak ők, mikoron megrendűl néha dühében.
Oh s hány ártalmat rejt tágas gyomra, s ki tudja,
Rejti-e még, vagy már szabados rontásnak ereszti.
Sokszor csak lappang a sátán szülte gonoszság,
Haj! de kitör hamar, és nyomorú sírt ás az örömnek.
