Vörösmarty Mihály: (Dóriai folyamok... )
(Dóriai folyamok... )
Dóriai folyamok, csemetés sziget öblei sűrű
Ágakkal bénőtt erdők bús lengedezéssel
Zörgő gallyak alatt csapongó csergeteg eggyütt
Sírva zokogjátok nehezűlt fájdalmaim árját!
Kezdjétek vélem könyvezni Bionnak halálát.
Búsult illatitok hintsétek, gyenge virágok,
Bús tűzzel, pirosúlt rózsák hervadjatok, inkább
Jajgassad Hiacint kínos jeled, és szomorúan
Hajladozó leveled zöld fürtjét töltsd be nyögéssel,
Téres határ füveiddel gyászba borúlva sirassad
A nagy Költőt, - hűlt tetemét mert sírba letették.
Kezdjetek, ó Múzsák, velem itt epedezve zokogni!
Sérűlt fűlemülék; kik bús csevegésre fakadtok,
Zöld gallyaknak homályi között, Aretúza hol önti
Friss vizeit, holtát nyegjétek sírva Bionnak.
Dóriai nymfák ékét már sírba temették.
Kezdjetek, oh Múzsák, velem itt epedezve zokogni!
Pázsitos hantokkal kiesített Strímoni parton
Hangicsoló hattyúk, Biszton Nymfáinak Eagrus
Számos Lyányainak panaszoljátok meg, hogy elhúnyt
Dóriai Orfeusunk, s eltűnt mint szótalan árnyék.
Kezdjetek, oh Múzsák, velem itt epedezve zokogni!
Kénye szerént legelő csordák a pusztai téren
Bámuló csenddel követék őt, már ma kietlen
Mélység öbleiben Plátónak fujja halottas
Énekeit. Most már suhogó gallyaknak hüsítő
Ernyei közt nem zeng dalolása, nem hat ki ligetre.
Némák a hegyek is, némák a szótalan öblek,
Bujdosik a búsúlt nyáj, s nincsen kedve evésre.
Kezdjetek, oh Múzsák, velem itt epedezve zokogni!
Ily hamar elhunytod Bion! ő maga Féb keseregte
Együtt a satirok búsongnak, sirva Priápus,
Pán Isten szép versezetid lézzegve sohajtják
Gyászos téreiken. A folyóknak Szűzei könyvel
Áradozó szemeik nedvét mint zápor elöntik.
Ormos bérceknek felelő üregében az Ekkó
Csak kesereg, búsong, hallgat, mert nem feleselhet,
Dísztelen ága hevert a fonnyadt kerti virágok
Bús kórója körűl csak alig hogy kezde feselni.
A fák is csak idétlen, s féreg rágta gyümölcsöt
Hoztak, tiszta tejet tölgyökből a juhok, áldott
Mézeket a lépes köpüből méhek nem adának.
Édei elveszvén nyájas nyelvednek a méhe
Méze helyett mérget szívott vala gyenge viaszba,
Mert keserűvé vált csuda édessége keblének,
Kezdjetek énvelem itt, Múzsák, epekedve zokogni!
Mély csenddel kisimúlt tenger szélére vetődött
Delfín oly búsan nem nyögte baját vize színén.
Oly bús énekkel sérelmét nem keseregte
A kis fülmile, égig emelt bérceknek ölében,
Progné sem repesett oly nagy panaszokra fakadva,
Halcion oly mély fájdalmat nem szenvedi Ceiksznak
Holta után, nem volt úgy meggyászolva halála.
Kezdjetek énvelem itt, Múzsák, epedezve zokogni!
A piros hajnalnak szeretett fia hamvai mellett
Napkeleti völgyek gyász halmokkal szomorított
Térein a tágas levegőről földre sereglő
Memnonok annyira nem sírtak, mint most keseregnek,
Jajszavaik mellett könyvöknek záropa hullik.
Kezdjetek énvelem itt, Múzsák, epekedve zokogni!
A sok fűlemülék, fecskék, kiket itt minapában
Láttanak a vig egek Bion éneklésire kedves
Ébredezés közben gerjedniek hangicsolásra,
Egymás elleniben bajokat gyötrődve kiáltják.
Ti is nyögjetek hát, búsongó gerlice párok,
Mert hiszen érzékeny szivetök siralomra is hajlók,
Kezdjetek énvelem itt, Múzsák, epekedve zokogni!
Már nyájas sipodon kedves Bion! énekedet ki
Kelleti, tollaidat tudatlan szájához emelni
Ki meri? A gyengén lebegő fúvásra kinyílott
Szájadtól melegek még tollaid, a kies Ekko
Ingadozó nád közt most is kezd szólni utánad.
Kínáljam meg bár Pán Istent ritka sipoddal,
Ő sem mérészel Teveled feltenni fuvásban.
Ágakkal bénőtt erdők bús lengedezéssel
Zörgő gallyak alatt csapongó csergeteg eggyütt
Sírva zokogjátok nehezűlt fájdalmaim árját!
Kezdjétek vélem könyvezni Bionnak halálát.
Búsult illatitok hintsétek, gyenge virágok,
Bús tűzzel, pirosúlt rózsák hervadjatok, inkább
Jajgassad Hiacint kínos jeled, és szomorúan
Hajladozó leveled zöld fürtjét töltsd be nyögéssel,
Téres határ füveiddel gyászba borúlva sirassad
A nagy Költőt, - hűlt tetemét mert sírba letették.
Kezdjetek, ó Múzsák, velem itt epedezve zokogni!
Sérűlt fűlemülék; kik bús csevegésre fakadtok,
Zöld gallyaknak homályi között, Aretúza hol önti
Friss vizeit, holtát nyegjétek sírva Bionnak.
Dóriai nymfák ékét már sírba temették.
Kezdjetek, oh Múzsák, velem itt epedezve zokogni!
Pázsitos hantokkal kiesített Strímoni parton
Hangicsoló hattyúk, Biszton Nymfáinak Eagrus
Számos Lyányainak panaszoljátok meg, hogy elhúnyt
Dóriai Orfeusunk, s eltűnt mint szótalan árnyék.
Kezdjetek, oh Múzsák, velem itt epedezve zokogni!
Kénye szerént legelő csordák a pusztai téren
Bámuló csenddel követék őt, már ma kietlen
Mélység öbleiben Plátónak fujja halottas
Énekeit. Most már suhogó gallyaknak hüsítő
Ernyei közt nem zeng dalolása, nem hat ki ligetre.
Némák a hegyek is, némák a szótalan öblek,
Bujdosik a búsúlt nyáj, s nincsen kedve evésre.
Kezdjetek, oh Múzsák, velem itt epedezve zokogni!
Ily hamar elhunytod Bion! ő maga Féb keseregte
Együtt a satirok búsongnak, sirva Priápus,
Pán Isten szép versezetid lézzegve sohajtják
Gyászos téreiken. A folyóknak Szűzei könyvel
Áradozó szemeik nedvét mint zápor elöntik.
Ormos bérceknek felelő üregében az Ekkó
Csak kesereg, búsong, hallgat, mert nem feleselhet,
Dísztelen ága hevert a fonnyadt kerti virágok
Bús kórója körűl csak alig hogy kezde feselni.
A fák is csak idétlen, s féreg rágta gyümölcsöt
Hoztak, tiszta tejet tölgyökből a juhok, áldott
Mézeket a lépes köpüből méhek nem adának.
Édei elveszvén nyájas nyelvednek a méhe
Méze helyett mérget szívott vala gyenge viaszba,
Mert keserűvé vált csuda édessége keblének,
Kezdjetek énvelem itt, Múzsák, epekedve zokogni!
Mély csenddel kisimúlt tenger szélére vetődött
Delfín oly búsan nem nyögte baját vize színén.
Oly bús énekkel sérelmét nem keseregte
A kis fülmile, égig emelt bérceknek ölében,
Progné sem repesett oly nagy panaszokra fakadva,
Halcion oly mély fájdalmat nem szenvedi Ceiksznak
Holta után, nem volt úgy meggyászolva halála.
Kezdjetek énvelem itt, Múzsák, epedezve zokogni!
A piros hajnalnak szeretett fia hamvai mellett
Napkeleti völgyek gyász halmokkal szomorított
Térein a tágas levegőről földre sereglő
Memnonok annyira nem sírtak, mint most keseregnek,
Jajszavaik mellett könyvöknek záropa hullik.
Kezdjetek énvelem itt, Múzsák, epekedve zokogni!
A sok fűlemülék, fecskék, kiket itt minapában
Láttanak a vig egek Bion éneklésire kedves
Ébredezés közben gerjedniek hangicsolásra,
Egymás elleniben bajokat gyötrődve kiáltják.
Ti is nyögjetek hát, búsongó gerlice párok,
Mert hiszen érzékeny szivetök siralomra is hajlók,
Kezdjetek énvelem itt, Múzsák, epekedve zokogni!
Már nyájas sipodon kedves Bion! énekedet ki
Kelleti, tollaidat tudatlan szájához emelni
Ki meri? A gyengén lebegő fúvásra kinyílott
Szájadtól melegek még tollaid, a kies Ekko
Ingadozó nád közt most is kezd szólni utánad.
Kínáljam meg bár Pán Istent ritka sipoddal,
Ő sem mérészel Teveled feltenni fuvásban.
Pest, 1817
