Virág Benedek: LXIV MORGÓ SZAMÁR
LXIV
MORGÓ SZAMÁR
MORGÓ SZAMÁR
Egykor igen elkeseredett sorsán a szamár,
S morogni kezdett:
Üdőkben, a vitézektől böcsűltetém;
Hadakba jártam; uramat nagy csaták között
Szolgáltam, a veszélyből kedves életét
Nem egyszer mentettem ki; ha visszatért velem
A szép dücsőség mezejéről diadalmasan,
A nép örömkiáltásokkal tapsola
Neki; de nekem is lágy kézzel nyakamat s hátamat
Veregeté, véres sebeimet törölgeté;
Könnyen felejtém így el a hadi bajokat.
Jó tartásomról nem szükség szólanom;
Megvolt az a legigazságosb mérték szerént.
Most elvetett, goromba, buta állat vagyok;
Szégyen, gyalázat, inség teljes életem.
A durva pásztor nemcsak terhet rak reám,
Hanem körmönfont ostorával néha meg
Furkós botával hajt, csap irgalmatlanúl.
Hogy a kólika gyomrozza meg jól a gonoszt!
Az is bosszont gyakorta, s neveli mérgemet,
Hogy akármelly szolgáló is, mint gazdám s uram,
Reám parancsol éspedig nagy hangosan,
Ha víz kell neki, ha a szántók után viszen
Ebédet; egyszóval: mikoron tetszik neki.
Azonban ez a lustoska sodrófát mutat,
Vagy seprüt, ha megéheztemben közelgetek
Konyhája felé. Hogy pártáját holtig vigye!
Hát mennyi szénát, árpát, mennyi abrakot
Hordok! S ihol! ez a nagy dög (gazdámnak lova)
Emészti meg mindazt! Én zabszalmát alig
Látok.
Azon egy állásban élő ló, s mindakkorig
Hallgatta, míglen tőle meg nem sérteték:
Osztán szóla neki; ha, ha, ha, hé, mért vagy szamár.
S morogni kezdett:
| Én, amaz még boldogabb |
Hadakba jártam; uramat nagy csaták között
Szolgáltam, a veszélyből kedves életét
Nem egyszer mentettem ki; ha visszatért velem
A szép dücsőség mezejéről diadalmasan,
A nép örömkiáltásokkal tapsola
Neki; de nekem is lágy kézzel nyakamat s hátamat
Veregeté, véres sebeimet törölgeté;
Könnyen felejtém így el a hadi bajokat.
Jó tartásomról nem szükség szólanom;
Megvolt az a legigazságosb mérték szerént.
Most elvetett, goromba, buta állat vagyok;
Szégyen, gyalázat, inség teljes életem.
A durva pásztor nemcsak terhet rak reám,
Hanem körmönfont ostorával néha meg
Furkós botával hajt, csap irgalmatlanúl.
Hogy a kólika gyomrozza meg jól a gonoszt!
Az is bosszont gyakorta, s neveli mérgemet,
Hogy akármelly szolgáló is, mint gazdám s uram,
Reám parancsol éspedig nagy hangosan,
Ha víz kell neki, ha a szántók után viszen
Ebédet; egyszóval: mikoron tetszik neki.
Azonban ez a lustoska sodrófát mutat,
Vagy seprüt, ha megéheztemben közelgetek
Konyhája felé. Hogy pártáját holtig vigye!
Hát mennyi szénát, árpát, mennyi abrakot
Hordok! S ihol! ez a nagy dög (gazdámnak lova)
Emészti meg mindazt! Én zabszalmát alig
Látok.
| Hallgatta figyelemmel morgásait |
Hallgatta, míglen tőle meg nem sérteték:
Osztán szóla neki; ha, ha, ha, hé, mért vagy szamár.
