Verseghy Ferenc: 2. Orfeus Dafnisnek.
Dafni! egy álmam volt, félek, ha képzelem. |
nem lehet, még tőled titkát nem érthetem
tudod az álmokat fejteni reménlem.
Tsak ketten mentünk el Kastalis völgyébe |
Parnassus hegyének ama szép öblébe,
melly Apollót sokszor fogadja ölébe.
Még messziről láttuk a hegynek tetejét, |
ugy tetszik Klionak hogy hangos énekét
hallottuk, de még nem érthettük beszédjét.
Közelebb sétálunk: a hegy oldalába |
foglalatos, izzad szép találmányába,
hogy első lehessen uj tudományába.
Nézget Uranie az Egek boltyára |
tubusokat szegez Venus planetára
nézi, a Nap körül mint jár tzirkalmára.
Klio éles szemmel minden Országokat |
nagy könyvébe irja a bajnok tsatákat
Böltsek elméjéből eredett tsudákat.
Huzza Kalliope nagy száru tsizmáját, |
lassu Versbe szedi Vitézek pálmáját,
a Fő embereknek ditséri munkáját.
Méreti a Földet Thalia lántzokkal, |
meg tiszteli Faunnust nagy ajándékokkal
a serény munkára inti szép szavakkal.
Lanthoz igazgattya Euterpe sipját, |
tsendessen vagy frissen mozgatván tiz ujját.
Kedvre változtattya a hegynek unalmát.
Koholván Erato félénk szerelmeket, |
képzel gyanusága tsalárd 's hiv sziveket,
gyötrödik, nem tudgya, hol talál hiveket.
Koronis Fiát is láttuk a seregben, |
orvosló vizeket önt belső részében
fojtya betegsége okát tüdejében.
Négy őrzője vagyon e gyülekezetnek |
ott egy galamb vigyáz, amott a méheknek
serege, itt tüze egy eleven szivnek.
Elmenünk alattok: az emlitett völgybe |
innen nézgetünk fel, a hegy tetejébe
láttyuk Apollot is Musák közepébe.
Estvelig nézhettük e Népnek munkáit, |
A nap hogy el mene, le vonnya tsizmáit
Kalliope, kéri kiki paripáit.
Azomba kettőnket el lep a setétség, |
Zefirus is ama nyári gyönyörüség
jön, szalad előle ortzánkról a hévség.
Egy máshoz fordulunk nyittyuk ajakinkat |
ezekből eredett nagy vigasságinkat,
vagy szivet emésztő régi fájdalminkat.
Az utánn a hadi Emberek erköltsét |
kik édes Hazájuk dühös ellenségét
kardal vagy elmével törték merészségét.
Számlálgatjuk éppen a Világ Böltseit, |
a midőn szép Febe sátora petzkeit
ki üti 's fel nyittya fénnyel telt szemeit.
Szépen világosit fel derült homloka, |
Már egyszer a Naptól megégett oldala
azért reszked teste, 's rebeg halvány álla.
Szemünkbe tün ujra teteje Pindusnak |
tanyáit az erdő szélén Diannának
bátran nézzük Lunát méllyében egy kutnak.
Kedvünk is megujjul: Éjjeli verseket |
fel serken az Echo, hallja az Éneket
álmossan kettözi a szó végezetet.
Ki fogyván a Versből Pallasnak kintseit |
forgattyuk, meg látván Máronak Verseit,
uj énekkel töltyük Pindusnak erdeit.
De jaj! alig mondunk négy rendet könyvéből, |
az egyiknek szikrák hullanak szeméből
haragos tüz lángol feje tetejéből.
Ez nyilván szolgája vala az elsőnek, |
De még is haraggal szalada a Völgynek,
hol mi most áldoztunk éneket az Éjjnek.
Elszaladtam. De te Dafni! merészséggel |
magad meg szóllittod 's igy bátor sziveddel
meg rettentvén szivét, birsz ellenségeddel.
Megindul utánnam, elhagyván tégedet |
eltünök, választván titkos ösvényeket
adott a félelem sebes lépéseket.
Erdőn tul megállván hallottam beszédjét, |
álomtul fosztjátok? egész nap ekéjét
tolja, 's miattatok ne nyugtassa testét?
Köszönd, hogy idején elszaladtál. Vérem |
elfáradt álmomban már minden tetemem
ágyomat áztatta sürü verittékem.
Már fel is serkentem, még sem megy el bajom |
Kérlek Dafni! mond meg mit jelent az álom
oh! ha rosz jelenség, melly nagy lészen károm.