Verseghy Ferenc: 107. Rózsikához.
Szemtelenűl kacsongatsz |
látom pirúló képedenn
a' dühödő szerelmet. |
Nyilván dicséred bájoló
termetemet. Szememre |
Megvallod önnkint lángodot,
's hogy tüzemet viszontag |
százféleképen ostromolsz.
Hadd ezeket, Barátném! |
's a' rejthetetlen ránczokot
arczaikonn tenyészni |
a' férjfiaknak szíveket,
's a' szaladó legénykét |
még irgalomra nem fakad.
Szép ifiú korodnak |
serdűlni kezdvén termeted,
's kellemetid hatalmas |
ne űzd el éles síp gyanánt
messzeható daloddal |
önnkint, ha veszteg várni tudsz.
A' hajadon leányhoz |
tesz lábaidnál pásztorod,
's bárha tüzes szerelme |
el nem ragadgya szívedet.
Férgesek a' gyümölcsök; |
önnkint ölünkbe húllanak.