Tompa Mihály: ÁKÁC-FEJFA.
ÁKÁC-FEJFA.
Bus szenvedő élt a világon,
Baját nem mondta senkinek;
Magában állt, mint a beteg
Tölgy áll a messze pusztaságon!
De sápadt homloka,
Amelyre mély redőket vése
Lelkének elzárt szenvedése,
Lőn annak szónoka.
Baját nem mondta senkinek;
Magában állt, mint a beteg
Tölgy áll a messze pusztaságon!
De sápadt homloka,
Amelyre mély redőket vése
Lelkének elzárt szenvedése,
Lőn annak szónoka.
Kertébe egyszerű lakának
A szél ákácot ültetett,
Az ákác volt éber tanúja,
A kín mikép csapdosta, dulta
Sápadt foglyát, az életet!
S a haldokló ágyához amidőn
Egy jobb világ követje lépe:
Az ákác szívesen sírfája lőn.
Hisz ő volt úgyis élte képe!
A szenvedő e hant alatt pihen,
Hideg sirjának mélyiben.
Felette hír, köny nem ragyog ...
A kert ákáca én vagyok!
A szél ákácot ültetett,
Az ákác volt éber tanúja,
A kín mikép csapdosta, dulta
Sápadt foglyát, az életet!
S a haldokló ágyához amidőn
Egy jobb világ követje lépe:
Az ákác szívesen sírfája lőn.
Hisz ő volt úgyis élte képe!
A szenvedő e hant alatt pihen,
Hideg sirjának mélyiben.
Felette hír, köny nem ragyog ...
A kert ákáca én vagyok!
________
A természet keze
Ákácfának mit ad?
Szuró tövis közé
Halvány virágokat!
Halvány virágom hullatag vala,
És tüske nélkül nem virúlt,
S a gyilkos tüske mindig fennmaradt,
Bár a virág lehúllt!
Kemény sorsnak keze
Halandónak mit ad?
Halvány örömihez
Metsző fájdalmakat!
Ákácfának mit ad?
Szuró tövis közé
Halvány virágokat!
Halvány virágom hullatag vala,
És tüske nélkül nem virúlt,
S a gyilkos tüske mindig fennmaradt,
Bár a virág lehúllt!
Kemény sorsnak keze
Halandónak mit ad?
Halvány örömihez
Metsző fájdalmakat!
A boldogság piros borában is
Egy-két csepp mindig rejtett fájdalom;
S muló öröm sem látogatja meg,
Kit szenvedés vas-karja nyom.
Egy-két csepp mindig rejtett fájdalom;
S muló öröm sem látogatja meg,
Kit szenvedés vas-karja nyom.
Az éj hall átkozódó hangokat;
Panaszra sárga fejfa nem fakad,
Lehullt örökre bár
Halvány virága, levele:
De, melyek lepték ágait,
Le a tüskék vele.
S szenvedni kit látott sokáig,
Most nyúgodalmának tanúja ...
A földi lét keserve, búja
Nem hat le a sír padlanáig.
Panaszra sárga fejfa nem fakad,
Lehullt örökre bár
Halvány virága, levele:
De, melyek lepték ágait,
Le a tüskék vele.
S szenvedni kit látott sokáig,
Most nyúgodalmának tanúja ...
A földi lét keserve, búja
Nem hat le a sír padlanáig.
A szenvedő e hant alatt pihen,
Hideg sírjának mélyiben,
S ki halmán szívesen elkorhadok:
A kert ákáca én vagyok!
Hideg sírjának mélyiben,
S ki halmán szívesen elkorhadok:
A kert ákáca én vagyok!
