Tompa Mihály: A TÓ LEÁNYA.
Ment a patak, futván serényen;
De még kerűlt az istenadta
A nagy sietségnek miatta.
Űzék egymást lombok nyilásán,
És pajkos évődési kedvben,
A patakhoz egyik lelebben.
S meg-megborzasztja csókja hűse,
Majd habruháját gyűri, tépi,
Ki vagy? susog faggatva néki.
Szellőke! nem szép...' lőn a válasz.
S a zuhatag a szirtek élén
Megszólal: «hagyd őt menni békén!»
Mint a fehér lepék, megűlnek
A fuvalmak. - S a zuhatag szól,
A réti tó- és a patakról:
Kerek tó állt a sík vidéken;
És történt, hogy belészerettek,
A fényes nap s a barna felleg.
Szerelmes bírni vágya keblét;
De ő reményt se nyujta nékik,
Csendes, hideg maradva végig.
Oly kínozón lövelt le rája;
Félt a fellegtől, barna képe
Oly rémitőn bámult vizébe.
S hévvel vivá keblét egész nap;
Lenyugtakor meg ugy faggatta,
Hogy elpirult a tó miatta.
Majd halaványan s két arccal épen;
Szivárványt fest, - ölt barna leplet, -
De hasztalan... nem nyer szerelmet.
Azonkép mindent megkisérte,
Arcára szőke fürt borúla,
Bárányfelleggé kondorúlva.
Magára fényt s rózsákat feste;
Vagy oly fehérré lőn alakja,
Mint bércen a hó fuvatagja.
Belőle rémitő torzképek,
Oroszlányszáju cethal, sárkány
Mely sziklát nyel, torkát kitátván.
Nyitott koporsó, puszta templom.
Száz képtelen csudák és szörnyek
Alakultak s egymásba törtek.
S dörögve ontott vészt, villámot;
Hogy ég s föld reng, amerre terjed;
De hasztalan... nem nyer szerelmet!
A nap, sugárával töré át;
És hogy a tóra ez ne nézzen:
Eléje állt amaz setéten.
Mégis ha nézett a fellegre:
Ezt csak szivelném! - mond - könnyebben,
De a nap oly kitűrhetetlen!
Nap éjjelén a tóhoz eljő;
- Ki hév miatt lankadva estig,
Lágy keblét feltakarva fekszik.
Majd csendes, hűs eső alakban
Keblébe bélopá szerelmét,
S a tó leánya így szülemlék.
Hullámi kínnak és gyönyörnek;
Kinzá a felleg álnoksága,
S gyönyört adott kis futó lánya.
De a nap ég szörnyű haragban;
Tónak, fellegnek ha nem árthat:
Kínt gondol a szegény kis lánynak.
Ugy ölik a csermelyt napestig;
Enyhíti bár apjának árnya,
De még kínzóbb a hév utána.
Éltéből adott gyermekének;
Apadt mégis... s kedves leánya:
Meghalt végre nagy bánatára.
A tóhoz, kit langy cseppben meglep,
S születik a patak; de útja
Felén, éltét a nap kioltja.
Szellőcske, hűs berek vidékén!
Az árnyatlan síkot ha éri,
Meghal szegényke, mint testvéri!»