Tompa Mihály: A KÉT IJÁSZ.
Otthon volt innen, otthon a tulsó partokon;
Bőven termett a rétség s jó fekete homok,
S a tágas csürt betölték a kazlak, asztagok.
S küzdelminek, csatákon, nagy méltó bére lőn,
Kiterjedt birtokában élvén hatalmason,
Hirnév sugára rezgett az ősz hajszálakon.
Nyomán, édes fiának senkit se mondhata;
De a borúlat éjét enyhítő tiszta hold,
A nyájas holdvilág, szép ifjú leánya volt.
Fényes neve s babérja lévén mindannyinak,
Hogy akiről a hír oly mesés palástba' jár,
Meglássák a leányzót, Tiszának partinál.
Mert a valónak a hir halvány árnyéka csak!
- Felőlem más a világ felett király lehet,
Ha e hölgy viszonozza forró szerelmemet! -
Szemébe a leánynak csak egyszer is ki néz;
És a két legmerészebb, hogy elnyerhesse őt:
Ügyében szót emelt az őszült vitéz előtt.
'Nevem Vencel, s egész föld ösméri nemzetem;
Békében, mint csatában, hatalmas hon fia
Esdik lányod kezéért, megőszült dalia!
Im párcsatára hívok bárkit honodba' fel!
S míg szólt a hosszu száraz termet negédesen:
A hölgy nem méltatá egy tekintetére sem.
Egy nemzetből s hazából veled, derék vitéz!
Két tárgyért ége szívem keblemben e napig:
Hon és csata; leányod lőn most a harmadik.
Mert a német lovaggal karom fog víni bajt!»
S míg szólt imígy, a lányka pirúlt, vagy sápadott,
És félve, lopva nézte a tetsző bajnokot.
Mint egy, megálltam én is a véres harcmezőn;
Feszült ijam rugásán sok nád repűle szét,
S megférne fél kezemben, amely szivet nem ért.
Nyil döntse a csatát el; s ki nyillal győzni fog:
Azt mondom én fiamnak, s a boldog partokon,
Azé legyen, leányom kezével, birtokom.
S figyeljetek szavamra, mely víhelyet jelöl:
Egyik fél átkelend a túlpartra, mely felett,
A társ átellenében foglal vívó helyet.
A nyilvessző pedig, mint gyors fecske, átsuhan;
S ugy lőjön, aki lő, hogy egy nádja lesz csupán.
És csak haláladó hőst öleljen a leány!»
Két partra tódul a nép, gyermek s öreg, ki bír;
S jóslattal ez Kenézhez, amaz Vencelhez áll,
De legtöbb arra hajlik, hogy egyik sem talál.
Bár elgyengült szemével ő mit sem láthata;
De állott oldalánál nagy híradó sereg,
Melytől rögtön megértse, amik történtenek.
Szuró kétség nyilának fájdalmival tele; -
Függvén Kenéz alakján, amely a part felett;
Társának ellenében nyugton emelkedett:
Nyilához, vesszejéhez egyik vitéz se nyul;
Az első szót társának engedve mindenik...
A nép susogva jósol jót vagy roszat nekik.
S karját emelve, harsány szavak rivaltanak:
Vencel lő ! ... és utána. . . ott állt Kenéz helyén...
A halál átrepülte társának vesszején.
S rája harsány rivalgás rázá a levegőt;
S már nem hallhatta Vencel az éljen-hangokat,
Mert a véres homokban holtan hevert hanyatt.
Az agg vitéz, fiául, Kenézt ölelte meg;
A hölgy bübájos keble, a harmatszűz ajak,
S dús birtok, mind reá, a győzőre vártanak.
Kenéz, kiséretének engedte lakhelyűl.
S hol Vencel lőtt: Vencsellő építteték, s maig
Lakói ajkiról más hon nyelve hallatik.
Honnan győző Kenéz lőtt: Kenézlő falva van;
S a hőstől, a kövér föld, szállott firól fira,
Kik falvakat rakának a víznek partira.
Idők futó homokján kivesznek a nyomak;
Felettök délibáb: az emlékezet lebeg,
A mult képét mutatván halvány ködébe' meg.