Tompa Mihály: A FÉNYBOGÁRRÓL.
A FÉNYBOGÁRRÓL.
Te nyáréj szeme!
Te élő smaragd!
Te földi csillag!
- Hol vetted magad?
Te élő smaragd!
Te földi csillag!
- Hol vetted magad?
_________
Bájos leánya
Volt a kikeletnek;
Napsugár szőve
Fürtűl a főre;
Volt a kikeletnek;
Napsugár szőve
Fürtűl a főre;
Mit lomb takargat
Szüz teste harmat.
Szemének álmán:
Tündéri látvány
Játéki születnek.
Járása: gyöngéd
Szellők lebegése;
Mosolya: ifju
Rózsák feselése.
Szüz teste harmat.
Szemének álmán:
Tündéri látvány
Játéki születnek.
Járása: gyöngéd
Szellők lebegése;
Mosolya: ifju
Rózsák feselése.
És megjön a nyár,
A nap süt, éget;
S a szép kikeletre
Hoz gyászos véget.
- Nem szól a csurgó
Halmok vidékin, -
Hervadt koszorúján
Nincs illat és szin.
A nap süt, éget;
S a szép kikeletre
Hoz gyászos véget.
- Nem szól a csurgó
Halmok vidékin, -
Hervadt koszorúján
Nincs illat és szin.
Árván maradt a
Tavasz leánya;
S diszét buvában
Elveszti, lehányja.
Magát elrejtve
A rengetegbe,
Kietlen barlang
Homályán lappang,
S zuhatag mellett; -
De nem lel enyhet.
Nem védi cser, szil,
Mint a tüzes nyil:
A nap sugára
Lövelve reája.
Tavasz leánya;
S diszét buvában
Elveszti, lehányja.
Magát elrejtve
A rengetegbe,
Kietlen barlang
Homályán lappang,
S zuhatag mellett; -
De nem lel enyhet.
Nem védi cser, szil,
Mint a tüzes nyil:
A nap sugára
Lövelve reája.
Ő is beteg lesz,
S érezve végét:
Bejárja éjjel
A bérc vidéket,
És mig bucsúzik,
Bágyadt szemének
Könycseppje elhull ...
- S a köny megéled ...
Belőle kékes
Smaragdfény árad,
Életet adván
A fénybogárnak.
S érezve végét:
Bejárja éjjel
A bérc vidéket,
És mig bucsúzik,
Bágyadt szemének
Könycseppje elhull ...
- S a köny megéled ...
Belőle kékes
Smaragdfény árad,
Életet adván
A fénybogárnak.
_________
Te földi csillag,
Te nyáréj szeme!
Fénylő rövid élted
Könycseppből leve!
Te nyáréj szeme!
Fénylő rövid élted
Könycseppből leve!
A vers címe első megjelenésekor «Rege a fénybogárról» volt és szövege így hangzott:
Volt a derűs tavasznak egy
Bájos leánya régen,
Kit szült a hajnaltól, fehér-
Liljom nyiló ölében,
Hogy majd ha völgyen és tetőn
Bájos leánya régen,
Kit szült a hajnaltól, fehér-
Liljom nyiló ölében,
Hogy majd ha völgyen és tetőn
Lomb és virág elasznak:
Élné tovább rövid korát
Anyjának, a tavasznak.
Élné tovább rövid korát
Anyjának, a tavasznak.
Mi bájt csak adhatott az ég,
S a buja föld határa,
A bűbájos tekintetű
Szülő varázslatára:
S a buja föld határa,
A bűbájos tekintetű
Szülő varázslatára:
Ajándokát, melyet nyere
A természet nevében,
Mind egyesíté a leány
Tündéri kellemében.
A természet nevében,
Mind egyesíté a leány
Tündéri kellemében.
A naptól kért arany sugárt,
S adá fürtűl fejének,
Dalból szövé ajkit, szemét
Kékjéből tiszta égnek.
Jó illat volt lehellete,
Habjáték szűzi teste ...
De nincs halandó képzelet,
Mely bájait lefesse!
S adá fürtűl fejének,
Dalból szövé ajkit, szemét
Kékjéből tiszta égnek.
Jó illat volt lehellete,
Habjáték szűzi teste ...
De nincs halandó képzelet,
Mely bájait lefesse!
Azonban a kalászos nyár
Megérkezvén hevével,
Halálra vált a szép tavasz
Ezernyi kellemével;
Reá hervadt virága hullt
Halotti szemfedélnek,
Elnémult völgyön és tetőn
Bánatjában az ének.
Megérkezvén hevével,
Halálra vált a szép tavasz
Ezernyi kellemével;
Reá hervadt virága hullt
Halotti szemfedélnek,
Elnémult völgyön és tetőn
Bánatjában az ének.
Az árva lány örömtelen
Járt széjjel a vidéken;
De nem talált vigasztalást
A földön és az égen.
Anyját nem adta vissza már
A föld kisült határa,
S rá gyilkolón lövele a
Nap égető sugára.
Járt széjjel a vidéken;
De nem talált vigasztalást
A földön és az égen.
Anyját nem adta vissza már
A föld kisült határa,
S rá gyilkolón lövele a
Nap égető sugára.
És homlokáról hervadón
Hullott alá füzére,
A hajnal harmatcsöpje sem
Szolgált enyhűletére.
S mely támadott, midőn a bús
Szülő végsőt lehellett,
Nem bírta felfrisíteni
A hűvös esti szellet.
Hullott alá füzére,
A hajnal harmatcsöpje sem
Szolgált enyhűletére.
S mely támadott, midőn a bús
Szülő végsőt lehellett,
Nem bírta felfrisíteni
A hűvös esti szellet.
Beteg, nagyon beteg leve,
S midőn érezte végét:
Bejárta még utószor a
Bérc és mező vidékét,
És a magános éjszakán
Amerre lépe, jára.
Fájdalmának köny-csepje hullt
A földnek pázsitára.
S midőn érezte végét:
Bejárta még utószor a
Bérc és mező vidékét,
És a magános éjszakán
Amerre lépe, jára.
Fájdalmának köny-csepje hullt
A földnek pázsitára.
És meghalt egy bokor tövén;
De merre könnye hullott,
A barna éj vidékein
Száz kékes fényke gyúlott.
S mely szép szeméből folyt alá,
Szűz csepje a könyárnak
Adott imígyen életet
A tünde fénybogárnak.
De merre könnye hullott,
A barna éj vidékein
Száz kékes fényke gyúlott.
S mely szép szeméből folyt alá,
Szűz csepje a könyárnak
Adott imígyen életet
A tünde fénybogárnak.
