Szenci Molnár Albert: LX. ZSOLTÁR
Könyörgése Dávidnak az Izráel népének jó állapatjáért.
Minket, Úr Isten, elhagyál,
És reánk megharagudtál,
Tőled széllel eloszlatánk,
Térj kegyessen ismét hozzánk,
Mint ez földet megindítád, |
Építsd meg az ő nagy romlását,
Mert romlás miatt alég állhat.
Népedet keményen tartád,
És igen megsanyargatád,
Minket, mint egy csípős borral,
Itatál keserű búval.
De azkik tégedet félnek, |
Mellyet ők fölemelnek bízván
Az te igaz fogadásodban.
Hogy az nálad kedves hívek
Végre megmenekedjenek,
Jobb kezeddel tarts meg engem,
Hallgass meg és tégy jól velem.
Szóla Isten szentségében, |
Az Sikemet részül elveszem,
Az Szukót völgyét megmértéklem.
Galaádot is ezennel
Megveszem erősségemmel,
Az Manasses is ekképpen,
Efraim is enyim leszen.
Ezek az nagy sereg népek |
Az Júda is én örökségem
És törvénszerzőm leszen nékem.
Az Moáb is az én népem,
Mint egy lábmosó edényem,
Kiben lábaimat mosom,
Ebben én nem gyanakodom.
És azt én nyilván elhiszem, |
És kik Filisztéában laktok,
Győzödelmemen vigadoztok.
Ki vihetne engem bátran
Az nagy kerétett városban?
Utamat ki igazgatná
Az erős Edóm országra?
Nem te tészed-é, Úr Isten, |
Hogy el nem jövél sereginkkel,
Megűzetél ellenséginkkel.
Légy minekünk segétségől,
Őrizz meg ellenségünktől,
Mert az emberi segétség
Hijában való epesség.
Az Isten által minékünk |
És ő megszabadít bennünket,
Megtapodja ellenséginket.