Somlyó Zoltán: FRAGMENTUM A KENYÉR CÍMŰ MISZTÉRIUMBÓL
száz szárnnyal és időtlen gyorsasággal,
esténkint egy mély-fekete madár
az ablakomra szállt, benézett rajta
és rád emlékeztem én, ó, be sokszor!
Megéreztem, ha fáradt volt a lábad
s betegségid megsejtettem a szúvos fájdalomtul,
mi vállaimba vájt és törte derekam.
A tovaszállott tiz évet feledd el!
Tíz év, amely után még lát a szem,
tíz év, amelyre tizenegyedik jött,
tíz év, amelyre visszanézhetünk,
csak annyi, mint egy bús, magányos tegnap!
Tíz év, tíz szúrós, zord köröm a szivben
és tíz szál megfagyott virág - de semmi más!
Édes fiam: a test, az vándorol csak,
a lélek egy helyen ködöl: a szív körül.
mint katonák a lőportorony mellett.
Ám, hogyha szólsz, a hangod meginog,
a hangoddal elárulod magad.
Szemedből most erősen kitörülted
tíz évnek bolygó kisérteteit.
De a torkodban füstként ott lebegnek,
látni nem látod, ám de érezed.
Ne szólj, s melledre nyomott két kezed,
e két leányos, lankadt lendületet
ejtsd le elém, hogy nézzem, nézzem, nézzem...
Ugyis, be sokszor néztem hidegen
mások anyjának sietős kezét,
az uccán s mások gondos otthonában,
gyermekfejek, gyertyák s kenyér fölött.
Gyermekfejek, gyertyák ó, és kenyér
és minden-minden, mi csak otthon édes!
Kenyér, kenyér, te legszentebb madár,
otthon galamb, keselyű idegenben,
amely lecsap a szívre olyan gyakran,
s belőle egy falat is undokabb,
mint itthon a kukac, amelytől undorodva fordul el
kutyád és bármely falusi kuvasz.
Keresni kenyeret és megtalálni
rejtekhelyeknek redves mélyiben?
Keresni tíz körömmel lesni rája
és összeesni s ledőlni alája!
Keresni ríva, keresni nevetve,
míg minden út kenyérmaggal bevetve,
de hol hajtott e mag ki? s zöld fejét
mely kő alul dugja ki gyáva, síri nesszel!
Tíz körmöt élesítni önszivünk kövén
mindennap újra s mindennap elkoptatni!
Keresni kenyeret s rosszul meszelt falon
angyalképeket látni s viziókat,
mik aranyfelhők folyóján eveznek.
Keresni kenyeret s sebet találni!
Az ember körme lánggal ég s e láng szinét
tudom, a szégyen még pirosabbra lehelli.
A szégyen sokszor jár a kenyér mellé,
apád is kente rá, mint mások a vajat.
Emlékszel-é? - de nem, hisz olyan rég volt:
hat éves ha lehettél még fiam,
már késő este volt, az asztal megterítve,
középen lágy, omlós, meleg kenyér,
az étel készen állt. Én itt ültem, e székben,
amely, azóta jaj, be sok bút hordott.
És vártam apádat a vacsorával. de ő nem jött,
munkások közt időzött, künn az estben,
a Dráva partján, tutajok körül,
kenyérkeresni járt. S ti, kis testvéreiddel
az asztal körül csokrosodtatok,
hat kicsi fej, hat kicsike gyomor,
hat kicsi száj s éhesen, álmosan
apátokra vártatok. És kilencet
vert ki az óra. És te lassan, mélán,
megkérdezted: anyám, hol van apám?
Én elszoruló szívvel néztem rátok,
egyetlen könnyem hullt ki, ám a többit
eltettem éccakára a sötétbe. És feleltem:
apátok most kenyeret keres néktek,
legyen, mit enni: kenyeret keres.
Ti álmélkodva néztetek körül
és másnap reggel az udvar kavicsán
meggörnyedve hajoltatok a földre,
(ó csacsi, zsenge tiszta libasor!)
s kis kezetek a kavics közt kotort.
Rátok riadtam: ugyan, mit kerestek?
- Anyám mi most kenyeret keresünk!
feleltétek kórusban büszke hangon.
Hat kicsi kéz kenyeret keresett
az éles kövek közt. És még most is keresnek...
De oly jó meleg van itthon, tenálad!
Mivel fűtöd a kályhád, mondd, anyám?
Ugy-e, minden darab fát, mit bedobnak,
a te langyos kezed érint meg csöndben?
Ugy-e, a levegőt, mely oly nyugalmas itt,
te lehelled ki minden reggel enyhén.
Lásd: más nőket is ismerek ma már,
nőket, kiknek fején a haj zuhogva
leomlik s ajkuk biborló edény,
hol csókeledel íze forr szünetlen.
Kezük fehér, körmük, mint jáspis: fényes,
az arcuk szép, finom, de olyan kényes,
hogy, ha az ember bátran és keményen
tekint belé, mint a te két szemedbe:
már elpirulnak s elfehérszenek.
Az ő kezükben a fa nem melegszik,
csak a férfiszív roskad össze ott.
Az ő lehelletük nem enyhe nyugság,
de bűn, hazugság s idegen világ.
Én már kerestem nékik is elégszer
meleg, elomló fehér kenyeret
és nekik, ó, nekik meg is találtam,
de nékem soha, sohasem jutott.
Összemorzsolták apró fogaik közt
s hogy nem maradt: az arcomba nevettek.
Aztán siettem magamnak keresni,
rájuk gondoltam - és már nem találtam.
Szegetlen kenyér nem jutott kezembe,
beléharaptak, csókoltak és ettek.
De ha én kértem csókot: csak nevettek,
és mindent, mindent előlem megettek.
Szegetlen kenyér s érintetlen nő
nem juthatott sosem, sosem nekem.
a láva is, ha ömlik, úgy lesz kővé.
S szegett kenyérből élni: lehetetlen.
Csak az a kenyér szent, amely szegetlen!