Rimay János: [I] ENCOMIA ET EFFECTA VIRTUTUM [A VIRTUSOK DICSÉRETE ÉS HATÁSA]
[A VIRTUSOK DICSÉRETE ÉS HATÁSA]
Akire szép hímes abrosz vagyon vetve,
Virágos gyümölcsfák nőttek fel felette,
Csorgó kút is látszik kert felől mellette.
Nem éri az asztalt sem szél, sem nap-hévség,
Sok virág asztalon, szagjok gyönyörűség,
Fölhővel sem burul ez hely fölött az ég.
Dobolás, tombolás, csaplárság, tobzódás,
Éktelen rúd beszéd, morgás dorbélyozás,
Minden rosszasághoz vagyon unalmazás.
Kikből szennyek, mocskok kezekre ragadnak,
Gyümölcsökkel csészék béven hordattatnak,
Bor is több részeg ital nem is hallattatnak.
Akik nyomozói bordélybarlangoknak,
Olly bűzök vagyon itt, mint őszi bakoknak,
Itt nem kívántatnak, éljenek magoknak.
Akiktűl szép erkölcs rútul és férgesül,
De vegyük eszünkbe azt is értelmesül,
Kicsodák, ez asztalt akik ülik körül.
Méltán, mert tündöklik mennyei malaszttal,
Boldog, asztalánál akit ő marasztal,
Nem telhetik szíve töviskes haraszttal.
Mindenike tisztit híven szolgáltatja,
Mint egy méhből szültek, egybe vadnak zárva,
Egymástól nincsenek soha távoztatva.
Keresztit szemlélvén issza is pohárát,
Megfeszült udrában veti bizodalmát,
Tudván, üdvösséggel hogy minden jót ő ád.
Egekre nyavalyás szemeit emelte,
Vasanchorájára kezeit vetette,
Sok rohanó habja, látván, hogy ellepte.
Szíviben tüzének lobogtatja langját,
Hű szeretetinek hintegeti magvát,
Szorítván mellyéhez szoptató magzatját.
Kímíletlen adja gyermekének tejét,
Foglyok, szarándokok eszik ő kenyerét,
Viselvén felöttök könyörülő szemét.
Bosszút senkin nem űz, s nem is pörpatvaros,
Vétkeket fedezget, s mint rihfosztó orvos,
Kit-kit ő szennyéből szüksége szerint mos.
Személyük esmérnünk többinek is szükség,
Kőoszlopot fogott által az Erősség,
Ecetet olajjal szór Mértékletesség.
Az igaz így mellett állhatatoskodjon,
Oldalas helyeken meg ne csuszamkodjon,
És nem minden tereh alatt is horgadjon.
Vakmerőségektől távoztatván magát,
Olajával keni az sebnek fájdalmát,
Ha látja, hogy ecte toldja daganatját.
Borának erejét vízzel elvegyíti,
Részegséggel vérét nem fűti, hevíti,
Sem vékonykodását nem temérdekíti.
Ízi felett étkét így nem is borsolja,
Nem várt doktort, magát maga orvosolja,
Szívit tisztogatja, ne élledjen molyja.
Illendő rámára vonja az vétkeket,
Inkább fojtogatja az temérdekeket,
Képes büntetéssel sujtol gyengébbeket.
Az vétkeknek szarvát jól nem tekingetik,
Ökörnyáj lopókot törlik, kenegetik,
Egy kecskécske orvot mindjárt felköttetik.
Az apró muskácskák kibe megrekednek,
Darázs és dongó légy rajta általmennek,
Fonalacskáiban meg sem tekerednek.
Ezekhez közelebb kicsodák üljenek,
És hogy mi hasznot is velünk közöljenek,
Kit az mi szíveink magokban vegyenek.
Öldököl és gyomlál minden latorságot,
Gyarapít azellen s nevel jámborságot,
Áradni nem hagyja az sok gonoszságot.
Akinek hibálni nem szenvedi terhét,
Árához szabja is marhája érdemét,
Lelkének árával nem töltvén erszényét.
Tárgyát jól aránzza, nem hebálja az célt,
Bánja, ha hatalmas torkolja az szegént,
Az igyenes igyhöz nem szab horgas törvént.
Markában fejestül de fogta fulákját,
Elöl-hátol szemes, nyújtja vigyázatját,
Költöztetvén fején duplált ábrázatját.
Orcájára szeplő vagyon-e ragadva?
Ója igen magát, ne terjedjen magva,
S fertelmének híre ne folyjon áradva.
Ő képezi, mi jó, s mi semmire kellő,
Micsoda illetlen, s micsoda illendő,
Törvénnyel Istennek mi is ellenkedő.
Christus intésével de kell ebbe élnünk,
Hogy ollyan okosak, mint az kígyók, legyünk,
Bűnnel megavult bőrt magunkról letegyünk.
Csintalanságával magát nem terheli,
Így okos keresztyén vétkét nem neveli;
Rútságát szépségén örömest cseréli.
Szemléli ölében fekvő báránkáját,
Nyírik szegént, fosztják, csak nyeli fájdalmát,
Nem tátván rívásra fel is néma száját.
Bosszúján mérgéből nincsen sok újítás,
Mellette mert mindjárt az Liberalitás
Adakozik, s földbe pénzt nem rekkent, sem ás.
Szemérmetességgel födözgeti mellyét,
Kit mellette ültet, mint szerelmes nénjét,
Csácsogásra soha nem eresztvén nyelvét.
Kikkel és mi jókkal vette körül magát,
Közli mindazokkal az ő nyájasságát,
Aik purgáltatják szívek rusnyaságát.
S ez bódog menyeknek ő kedvekben lenni,
Kik tekintetekben csak részt is jó venni,
Nemhogy ő karjokkal meg is öleltetni.
Nemhogy többinek is közlő társasága,
Rossz ember, kinek nincs ide kívánsága,
Érdemli, hogy légyen ő süvege sárga.
Akik józan elmét hoznak asztalokhoz,
Egy szívvel, lélekkel nyúlnak ők azokhoz,
Akadált közéjek semmi dolog nem hoz.
Hogy legyek általok előtted kedvessé,
Legyen szépségektől elmém éli frissé,
Lelkem üdvösségre értékeltetessé.
Ne vegyem kétséggel ígírt kegyelmedet,
Kövessem mindenben egyetlenegyedet,
Ki vérével nyeré nékem meg kedvedet.
Ő vasmacskájával tőlem el ne álljon,
Égő, hű Szeretet velem járjon s háljon,
Szódot ne cseréljem embertalálmányon.
Tudhassam megadni mindennek értékét,
Egyaránt gondoljam, mire köz- s főrend kért,
Gazdagért megvetni ne hagyj az szelégy vért.
Ártalmas dolgoknak útától eltéríts,
Hasznosoktól penig félen ne tévelíts,
Kihajlott voltomban hozzád igyenesíts.
Éltem nyájas legyen, mint nyár kies éggel,
Vékony szerencséjét adj inkább egészséggel,
Hogysem aranyágyat terhelt betegséggel.
Fösvénységet penig víg Adakozással,
Ne bocsássak senkit szomorú orcával,
Aki akar élni erszényem javával.
Próbára enélkül azért engem ne hányj,
Ha evvel megáldasz, bár szolgájul kívánj,
S terehviseléstűl nem leszek halovány.
Az legyen oszlopom minden keservemben,
Ne tántorodjam el sok kísírtetemben,
Kit Test, Világ, Ördög szór rám életemben.
Ki minden dolgunkban ékesítő szépség,
Fertelmességünkben ezáltal lehet vég,
Ha ez vezet minket, mint lovas zablás fék.
Válhatatlan társul azért vele megláss,
Ki után szálljon rám az mennyei áldás,
S ám élje világát feslettségben bár más.
Kinek italától nem lát senki kínt, bút,
Terjedjen előttem hozzád vezérlő út,
S benned mosakodván ne legyek bűnnel rút.
Légy szédült fejemnek hivítő orvossa,
Jó illató vized lelkem szennyét mossa,
Minden rossz vétkeknek légy bennem gyilkossa.
Kövesselek téged engedelmességgel,
Hadd teljék szívem meg tőled csendeszséggel,
Lelkem penig mennyben örök üdvösséggel.