Rimay János: [XXIII] MÁS AZ ÍNSÉGNEK ÉS NYOMORÚSÁGNAK ENYHÍTÉSÉRE
AZ ÍNSÉGNEK ÉS NYOMORÚSÁGNAK ENYHÍTÉSÉRE
Ki régtűl viseli már súly kezed terhét,
S nyeli kínja mérgét,
Bújának nem lelvén keservében végét.
Hogy akiket szeretsz, kezed azokra hat,
Sujtolva sanyargat,
Epedvén megfűlnék, s elnyelne kárhozat.
Sujtolván atyai oktató ostorod,
Gyújtanám bosszúdot,
Mert így is enyim vagy, nagy hiteddel mondod.
S jegyben nyájas terhül vállunkra felrakott,
S azzal néked vallott,
Ne hozzon unásért rám is hát szidalmot.
Akik részt nyertenek Christus érdemében,
Mosódván vérében,
Mindent elviselhet hatalma nevében.
Könyörülsz, mint atya epedett magzatján,
Viselvén úgy száján,
Hogy el ne tévedjen vétke tág utcáján.
És lelkem őrzővé hitemmel töttelek,
Végig úgy leljelek,
Amint híveidhez jónak ismértelek.
Vigasztalj, bátoríts, ne fogyjak búmban el,
Hogy amit kezeddel
Rám vetsz, viselhessem nagy csendesz szívvel el.