Reményik Sándor: Sorsunkra hagyva
Viharmadárként a föld kerekén:
Búvárhajó... kínai partvidék...
Bent emberek és fogyó oxigén.
Lélekzetállító órák, napok,
Aztán az utolsó helyzetjelentés:
Megtettünk mindent, amit tehetett
Ember, tudás, hatalom, szeretet.
Próbáltuk kiemelni.
Nem tudjuk kiemelni.
Sorsára hagyjuk.
S tűnt a remény, fogyott az oxigén:
Ama távoli, elmerült hajóval
Kapaoltalak lélekben folyton én.
Rokona volt az minden elveszettnek,
A társtalan haldoklás egymaga, -
A feladottság, az elengedettség,
A menthetetlenség szimboluma.
S Te is az voltál, jaj, Te is, Te is.
A nekifeszült mentő-akarat
Visszahanyatlott tehetetlenül,
S én hallottam, ahogy a világ-végzet
Egy rettentő refrénbe tömörül:
Nem tudjuk kiemelni.
Nem tudjuk kiemelni.
Nem tudjuk kiemelni.