Reményik Sándor: Őrült telekre őrült tavaszok
Szomorún úszó, csendes karaván.
Valahol messze széttöredezett.
Viszi őket a zajtalan folyam.
Bíborba vont sok bús jégdarabot.
E víz- s jégszagú szörnyű éjszakán.
Egy ordítás a sűrű éjszaka.
Vad-barna, zord-fekete színe van.
Nem vert sereg, csak dúlt rohamcsapat.
Hidlábnál fenyegetőn mennydörögnek.
Nagy ős-fenyők - mint faltörő-kosok -
Százával - hajrá - zúdulnak a gátnak.
S ki tudja: bírja-e még holnapig?
A havas a Szamosban kavarog.
Valamit számon kér az emberektől.
Morajjal tölti meg az éjszakákat.
Fiatal szíved talán a tudója.
Az ütemet kihallanád talán.
Néznéd a bilincstörő vizeket.
Csapongna hajad szőke lobogója.
Én döbbenve nézem a partokat.
Éjfél. Gondolni rá alig merek.
Meglátom a vad Szamos könyökét,
S hogy áll-e még elhagyott házatok.