Reményik Sándor: A sors-váró madár
Alkonyi kórusa
Egyszer, utolszor még, az éj előtt.
Halk szárnysuhogás kelt a fák között,
Kerengve, lassan
Fészekre rebbentek a madarak.
Némán, kő-mereven,
Szürkén gubbasztó kicsi szfinksz gyanánt.
És meg se moccant
Közelgő lépteimnek dobajára.
Vajjon mi lelheti?!
Így, ültőhelyében meghalt talán?
Kitellett tőle,
Oly döbbenetes, olyan furcsa volt.
Ha bágyadtan, ha tompán is, de fénylett,
S nézett, nézett merőn valahová, -
A sorsát várta tán,
S én jöttem, mintha sorsa lettem volna.
Ilyen ügyefogyott.
Tanakodtam, hogy mit is kezdjek véle:
Ha fészekből hullt, hogyan tegyem vissza?
Ha szárnya törött, szárnyra hogy kapassam?
Elpusztul, hogyha magammal viszem,
Elpusztul akkor is, ha itt hagyom.
Keserves volt nekem e sors-szerep.
Úgy véltem, ha már egyéb nem telik
Tőlem, - legalább megsímogatom.
Akkor rezzent - s elugrott.
Két lépést ugrott csak a fűbe el,
Ott gunnyasztott tovább,
S a sorsát nézte, nézett engemet.
Szerettem volna hozzá szólani -
S nem jött ajkamra szó.
Legyintettem lemondón, szomorún.
Otthagytam kis madár-testvéremet,
Sorstalan sorsa voltam én neki,
De sorstalan sors az én sorsom is:
Sem elzúzni, sem fölemelni nem tud
A tehetetlen, az ügyefogyott,
A gyáva kéz!