Petőfi Sándor: IDA
Ez iszonyú, ez ördögi;
Tegnap mondá a lány az esküt,
S ma csapodáron megszegi.
Veled, gyötrő emlékezet!
Mely véremnek minden cseppjét
Kigyófulánkkal mérgezed!
A mult, s további életem
Vad szenvedélyek tengerének
Hullámzajába temetem.
A vestaláng hamvadjon el,
Melyet szívem meleg vérével
Dőrén táplála e kebel.
Ah balga ábránd, balga hit!
Ezer a lány, ezerrel osztom,
Jövőmnek lepkenapjait."
Jenő szilaj lelkébe írt,
Rohant követni, hogy itt találjon
Égő sebére egy kis írt.
Miként rém áll a bűntanya,
Zord réme a szelíd erénynek,
Nemesb érzelmek zátonya.
Maszlagvirági, bor s leány:
Jenőnek ajkán függ a kancsó,
Jenő függ lánynak ajakán.
És részegítő s lángmeleg,
S mi csillagtűz az éjszemekben!
Idám, én megszerettelek.
A hűtelenség kilöke,
Te vagy a szépségek szépsége,
Te vagy az isten remeke!
Lappangva élj, mint éjmadár!
Nem úgy leány, rád kincs halmai
És csillogó palota vár.
Nem kell az eskű énnekem,
Én minden csókod, ölelésed
Arannyal dúsan fizetem.
Nem tartozandunk semmivel,
Egy csókot még, egy hosszut, édest
És most ha tetszik, ám jövel!"
Szép Ida lakja, tündöklő terem,
S Jenőnél aki volna boldogabb
Nincsen halandó a földkereken.
A legszebb lánynak édes ajkiról,
S gyakran, midőn megtelt a kéjpohár,
Igy fél-enyelegve fél-epedve szól:
Mi arra jól tudod nem alkudánk
- Mond a leány pajkos negédesen -
Irántad szűmben nincsen semmi láng.
Hát olvadozott e szív valaha?
Ne álmodozzál, álmod hasztalan,
Szeretni, hidd, én nem foglak soha!'
- E gondolat ragadja meg Jenőt, -
De szól szivében a mély szerelem:
Nem, én nem tudnám nélkülözni őt.
Reá halmozza roppant kincseit,
Talán idő, talán újabb arany,
Márvány-leány, te, mégis, fölhevít!
De szép reménye mind hiába van,
A lány mint éjszak szüntlen oly hideg
S az ifju birtok- és vagyontalan.
Bucsúzni kedvesem,
Hagyj szép szemedbe még ez
Egyszer tekintenem.
Csókodnak lángival,
Mely nemsokára úgyis
Bánat között kihal.
Fog elhamvadni majd,
Az üldözött nem bírja már
E nagy szerelmi bajt,
Te most is szeretett,
Isten veled örökre,
Idám, isten veled.
Hosszú és sivatag,
Mig lábaim elvégre
A sírba botlanak."
A búcsuzó talán;
De hévvel megszakasztja
Bucsúját a leány.
Neked maradni kell,
Igen, te fogsz maradni,
Én, én... én mégyek el.
Végpillantásiban,
Szabad legyen kimondanom,
Mi szűmben rejtve van:
Égőn szeretlek én,
Egy Aetna lángol érted
Szivemnek fenekén.
De én a kéjleány,
Mint vágyakodhatnám a
Legtisztább szív után?
Emésztő lángodat,
S elzártam oh előled
Érzett világomat.
Amellyel halmozál,
Fogadd, fogadd oh vissza,
Még érintetlen áll.
Szelíd emlék gyanánt,
Vagy jobb felejtsd örökre
A bűnös kéjleányt.'
Ellágyult érzete,
Éjfél-sötét szemébe
Könyűket szöktete.
S rövid idő után
Oltár előtt az ifju,
Oltár előtt a lány.
Hogy ifju és leány
Hűséget esküvének
Oltárnak zsámolyán.
A bús emlékezet.
A megtisztult kebelnek
Díja: hű érezet.