Petőfi Sándor: VAJDAHUNYADON
Fogadj magadba, híres ősi vár!
Légy üdvezelve... hol a hős lakott,
A költő ottan lelkesedve jár.
Mily lelkesűlés éget engemet!
Szivemnek hangos dobbanásai,
Beszéljetek ti ajkaim helyett.
Gondolkodék e bástya tetején,
Innen tekintett a jövőbe ő,
Ahonnan most a multba nézek én.
Midőn elzúgtak a kemény csaták,
Melyek Konstantinápoly tornyain
A büszke félholdat megingaták.
Mélyen lehajló völgynek zöld ölén...
Itt lenn a vár; nem éri a vihar
Még a zászlót sem tornya tetején.
E szent magány; beléje más nem lát,
Csak messziről fehér fejével a
Hegyek nagyapja, a vén Retyezát.
"Kit látok? oh kit látok? Hunyadit!
Megjöttél hát, oh hősök hőse, végre,
Kit vártalak négy hosszu századig.
Ez a hitem volt, mi erőt adott,
Hogy el ne dőljek, hogy viselni bírjam
A négyszáz éves gyászt és bánatot.
Hosszan várt vendég, oh hős, oh apám!
Csak az fáj most, hogy nem tud sírni a kő...
Örömkönyűimet hogy ontanám!"
Hogy örömedet el kell rontani!...
Csalatkozol: nem az jött, akit vártál,
Az én nevem Bem, és nem Hunyadi."
Mi volt akkor s mi mostan a neved?
A név mulandó, változékony; ami
Örök, azt nézem én, a szellemet.
S annak müvéről ismerek reád:
Az vagy, ki voltál, négyszáz év előtt s most
Te mentetted meg a magyar hazát!"