Petőfi Sándor: AZ ERDEI LAK
Rejti a kis kunyhót bércek koszorúja;
Meg nem árt erőtlen szalmafödelének,
Ha dühét a szélvész e vidékre fúja.
Susogó erdőség rezgő lombozatja,
Min magát a vígan fütyölő rigófaj
És a búsan búgó vadgalamb ringatja.
Kis patak magasról a völgy mélységébe;
Kétfelől virágok, mint kacér leánykák,
Kandikálnak a víz fényes tűkörébe.
Égő szenvedéllyel jőnek a vadméhek,
S élveznek szerelmet. Hej, de sok megjárja!
Vízbehullás vége részeg örömének.
Levelet hajít le a szellő, számára,
És ha fennűl már ez életmentő sajkán,
Megszárítja szárnyát a jó nap sugára.
Jár az anyakecske gödölyéi mellett.
Kikerűlt ettől s a vadméhektől mindig,
Mi a kunyhó kicsiny asztalára kellett.
Nem félnek, hogy őket csalják lépvesszőre...
Önmagáról tudja e lak népe, milyen
Édes a szabadság tiszta levegője.
Mely parancsolatját mennydörögve adja;
Csak az égiháborúnak zeng koronként
Istentiszteletre buzdító szózatja.
A dorgáló felhők torkait bezárván,
Újolag mosolyg... a megengesztelődött
Isten mosolygása: tündöklő szivárvány.