Petőfi Sándor: MERENGÉS
Hogy két vállad valahogy
A szerencse áldásának
Nagy terhétől összerogy.
E lantocska és a dal,
Mit belőle búsan, vígan
Érzelmid játéka csal.
Egy tündérvilági hang:
"Nos, fiam, mi kell? jókedvem
Íme mindent megadand."
A bübájat, a varázst,
Daljaid, mivé kívánod,
Azzá testesülni lásd.
Egy borostyángally legyen,
Mig Petrarca koszorúja
Nem vet árnyat fürtiden.
Félig-meddig már rokon;
Annál inkább osztozhatnak
A borostyánlombokon. -
Gyönggyé válik éneked,
Mígnem gyönggyel rakhatod ki
Gombod, sarkantyúszeged."
Mit felelnél, jó fiú?
Tudom én szived bibéjét,
Tudom, a szél honnan fú.
Szép a hír és jó a kincs;
És hogy őket ne kivánnám,
Abból ugyan semmi sincs.
Engeded, hogy válhatom:
- Van a hírnél, van a kincsnél
Egy igézőbb hatalom;
Változatlan, végtelen,
Úgy függ rajta és csak rajta
Vágyban égő kebelem! -
Egy kalitka énekem,
S a legszebb madárt... egy lyányka
Szívét fogja meg nekem.