Madách Imre: Nyujtsunk kezet !
Lakunk fényes vár, szűk gunyhó vala,
Vad átok ült rajtunk és boldogok
Sem itt, sem ottan, nem voltunk soha.
Egymásnak nem hivénk, fel nem fogánk,
Hogy várban és gunyhóban egy a hon;
Áldása, átka együtt hull reánk,
Együtt sujt és emel, mint közvagyon. -
Leégett a vár, a gunyhó vele,
S egybeomló hamvrakás felett
Közös búban ki együtt könnyeze
Megérti egymást s nyujt testvérkezet.
S a közelítést meg sem kisérők,
Úgy hittük, nincsen egy köz érzetünk,
Közös szónk egymást hogy megértenők.
S fiát vesztette ím a vár ura,
Fiat vesztett a gunyhó embere;
Bámulva látjuk, hogy közös szava
Van szivünknek, mert van közérzete.
Elszállt felettünk a halál szele,
Egy bánat ért s a kettős sír felett
Megértjük egymást, búnk megszentele;
S bár késő tán, nyujtsunk testvérkezet.
Keserveinkben hol lelünk vigaszt ?
Mindkettőnknek csak a hegy istene
Bár érdemetlenül, nyujthatja azt.
Ím egy hit, egy remény terjeszti szét
Hát mindkettőnk felett védszárnyait,
Együtt könyörgjük Istennek kegyét
És szíveinkben ha erős a hit :
Talán megszán még és szent szelleme
Leszáll közénk s a közoltár felett
Ha szűnk őszinte volt, azt dörgi le :
"Örülj ! nem késő nyujtasz még kezet !"