Kosztolányi Dezső: A VICÉNÉ
A VICÉNÉ
Verses jegyzetek egy budapesti költő naplójából
Egy pesti bérház aszfaltudvarába
gyakran lenéztem csendes alkonyórán,
mikor az agy a munkától kifárad
és únjuk az írást, az olvasást
s a fáradott szem is bámulni vágy csak:
és ekkor a kert szürke négyszögén
egy furcsa, borzas lény ötölt szemembe -
oly ismerős és mégis ismeretlen -
s töprengve gondolkodtam ott magamban,
hol láttam őt? Ki ő? És mit csinál?
Töprengve gondolkodtam életéről,
kis barna arca, búbos kontya, púpja
a megszokottság bánatát lehelte
és fúrta oldalam a bús titok,
minő lehet az ő kis élete?
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ó, a vicéné. A szemét kerúbja.
Piszoktündérke, Porseprőkirályné,
kétségtelen, nem érdekes ma már -
divatja-múlt sujet, rossz Zola-téma -
s mi engem illet, most is jobb szeretnék
lebegni halk, szimbolikus ködökben,
elhagyni a szemétgödör-poézist
és nagy, vörös hattyúkról énekelni,
mik csendben úsznak álmatag tavon,
vagy aranyos versekben ünnepelni
a bús leányt, ki messze-messze innen
fejemre gondol s kósza életemre
s az alkonyi csendben teát kavargat.
De mit tegyek? Úgy fáj az élete
és most e percben, most, hogy észrevettem,
bús líra lesz ez az idegen élet
és összeolvad a szemét s a könny.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Egyszer, hogy ébredtem, reggel korán,
a szürkülő lépcsőn elémbotolt,
vígan söpört, súrolt, törölgetett
s rikácsoló torkából dal szakadt ki.
Csak így hajnalba jár a folyosón,
mert máskor ez a márványterület,
e szobros és színes üveg-fedett,
tükrös, virágos, szellős palota
szegénynek terra incognita volt.
De ilyenkor dalolt, mint árva pinty,
oly bánatosan, öntudatlanul,
hogy aki félfüllel hallotta és továbbment,
kertekre gondolt s messze utazásra
és egy kicsit szomorúbb lett talán.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Azután, hogy a nap odavilágolt,
eltünt e helyről és nyoma veszett.
Mit tett e közben? Isten tudja csak.
Szuszogva a szemét között kapirgált,
piros vasalót lóbázott az éjben,
fületlen gombokat rendezgetett,
rossz gyertyacsonkokat gyüjtött csomagba,
tollászkodott és rongyokat csavart.
Vagy, hogyha az utas vonatra készült
s más nem akadt, a súlyos táska-rajjal
a lépcsőkön szorgalmasan farolt
s lihegve vette el a pár hatost
és nyelvkiöltve kotródott tovább
hunyász alázattal, oly lomposan,
mint ki megszokta, hogy már rá se néznek.
Télen pedig, dér-esős délutánon,
négy és öt óra közt, hogy fönn az égen,
a hófehér telefondrótok alján,
mint halk ívlámpa ég a kora hold,
az égre nézett s eszelős dalokkal
idézte a bús téli éjszakát.
Ha meg elúnta e suta merengést,
a kis benyílónál olvasgatott
vén színlapot, bús újsághulladékot,
vagy egy elhasznált villamosjegyet.
De amint kellett, mindig megjelent,
hogy gyorsan és olcsón szaladjon el
a rendőrért, bábáért, orvosért,
mert születésnél és halálozásnál,
örömünnepnél és perpatvaroknál
elengedhetetlen nemtő a vicéné
s szükség szerint pöröl, sír vagy nevet.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Csak egytől tartott, a házmester úrtól.
És este csendesen imádkozott
a láthatatlanhoz és látta őt.
Az óriási, jó házmester-istent,
aki bizonnyal jobb és szelídebb,
mint földi kollégája s csendesebb is.
Lám, ottan ül fenn égi trónusán.
Kápráztatóan sok a kapupénze,
kövér hasán egy irtó kapukulcs
s körötte kedves, piszkos angyalocskák.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Kis konty kacérkodott a feje búbján
s biz'isten, senki sem mondhatta szépnek
és bár a tisztaság papnője volt,
minden mosdástól idegenkedett
s egész lényével mintegy ezt tagadta.
De mégse ölte a szerelmi bőjt.
A megszorult diák szerelmi kosztját
képezte néha hónap végivel,
hogy az öreg nem küldte még a gázsit
s a húszéves tagokban állhatatlan
tombolt az élet vad, csikói kedve.
Ilyenkor aztán este - s délben is -
a padláson, vagy hűvös félszer alján
a konyhalétől még mindíg csöpögve
előkerült a jutányos vicéné
s a pásztoróra után ő köszönt még.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Éjjel pedig a kaput nyitogatta
s álmatlan álmából búsan riadt
és már előre viszketett a talpa,
hogy meg se rikkant még a csengetyű.
Lidércnyomás volt minden éjszakája.
Hiába nyílik néha csodaszépen
a kávéház ezüst virágival,
a koncertekkel, forró premiérrel
hiába, jaj, hiába, ami szép,
a színes esték, a fekete árnyak,
színház utáni lomha kocsizörgés
s a bársonyos, muzsikás, altató csend.
Neki az éj egy lázas berregés csak,
felrettenés, iszony és vacogás,
felkelni nyomba - hol a gyertya, lámpa? -
és kaffogó papucsba menni, menni,
félig aludva a hideg kövön;
egy végtelenség, ki a kapuig,
hol kék havon, dagadt, piros szemekkel,
fázó talpakkal, nyugtalan topognak
a gőzfürdőből hazatérő lumpok
s sziszegve, káromkodva kotorásszák
szakadt zsebükből a bús kapupénzt.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ki vette észre? Úgye senkise.
Ki szólott hozzá csendesen: ki vagy?
Ki kérdte tőle, hogy mikor bucsúzott,
mikor kiáltott sírva egy utolsó
jó éjszakát piszkos kis életének?
Ki nézett egyszer e fátylas szemekbe?
Én belenéztem e bús ablakokba,
melyek nem tükrözik, mi van belül,
az ablakok mögött, csend, háború-e,
csak tejszínűen derengnek reánk,
mint elhagyott házak vakablaka
és akkor láttam őt, hogy megy előre,
fanyar közönnyel hogy lép lomha útján,
a porral, a szeméttel, a piszokkal,
a kúttal, a seprőkkel összenőve,
míg elfelejti csendben a világot.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
És elfelejti csendben önmagát.
gyakran lenéztem csendes alkonyórán,
mikor az agy a munkától kifárad
és únjuk az írást, az olvasást
s a fáradott szem is bámulni vágy csak:
és ekkor a kert szürke négyszögén
egy furcsa, borzas lény ötölt szemembe -
oly ismerős és mégis ismeretlen -
s töprengve gondolkodtam ott magamban,
hol láttam őt? Ki ő? És mit csinál?
Töprengve gondolkodtam életéről,
kis barna arca, búbos kontya, púpja
a megszokottság bánatát lehelte
és fúrta oldalam a bús titok,
minő lehet az ő kis élete?
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ó, a vicéné. A szemét kerúbja.
Piszoktündérke, Porseprőkirályné,
kétségtelen, nem érdekes ma már -
divatja-múlt sujet, rossz Zola-téma -
s mi engem illet, most is jobb szeretnék
lebegni halk, szimbolikus ködökben,
elhagyni a szemétgödör-poézist
és nagy, vörös hattyúkról énekelni,
mik csendben úsznak álmatag tavon,
vagy aranyos versekben ünnepelni
a bús leányt, ki messze-messze innen
fejemre gondol s kósza életemre
s az alkonyi csendben teát kavargat.
De mit tegyek? Úgy fáj az élete
és most e percben, most, hogy észrevettem,
bús líra lesz ez az idegen élet
és összeolvad a szemét s a könny.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Egyszer, hogy ébredtem, reggel korán,
a szürkülő lépcsőn elémbotolt,
vígan söpört, súrolt, törölgetett
s rikácsoló torkából dal szakadt ki.
Csak így hajnalba jár a folyosón,
mert máskor ez a márványterület,
e szobros és színes üveg-fedett,
tükrös, virágos, szellős palota
szegénynek terra incognita volt.
De ilyenkor dalolt, mint árva pinty,
oly bánatosan, öntudatlanul,
hogy aki félfüllel hallotta és továbbment,
kertekre gondolt s messze utazásra
és egy kicsit szomorúbb lett talán.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Azután, hogy a nap odavilágolt,
eltünt e helyről és nyoma veszett.
Mit tett e közben? Isten tudja csak.
Szuszogva a szemét között kapirgált,
piros vasalót lóbázott az éjben,
fületlen gombokat rendezgetett,
rossz gyertyacsonkokat gyüjtött csomagba,
tollászkodott és rongyokat csavart.
Vagy, hogyha az utas vonatra készült
s más nem akadt, a súlyos táska-rajjal
a lépcsőkön szorgalmasan farolt
s lihegve vette el a pár hatost
és nyelvkiöltve kotródott tovább
hunyász alázattal, oly lomposan,
mint ki megszokta, hogy már rá se néznek.
Télen pedig, dér-esős délutánon,
négy és öt óra közt, hogy fönn az égen,
a hófehér telefondrótok alján,
mint halk ívlámpa ég a kora hold,
az égre nézett s eszelős dalokkal
idézte a bús téli éjszakát.
Ha meg elúnta e suta merengést,
a kis benyílónál olvasgatott
vén színlapot, bús újsághulladékot,
vagy egy elhasznált villamosjegyet.
De amint kellett, mindig megjelent,
hogy gyorsan és olcsón szaladjon el
a rendőrért, bábáért, orvosért,
mert születésnél és halálozásnál,
örömünnepnél és perpatvaroknál
elengedhetetlen nemtő a vicéné
s szükség szerint pöröl, sír vagy nevet.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Csak egytől tartott, a házmester úrtól.
És este csendesen imádkozott
a láthatatlanhoz és látta őt.
Az óriási, jó házmester-istent,
aki bizonnyal jobb és szelídebb,
mint földi kollégája s csendesebb is.
Lám, ottan ül fenn égi trónusán.
Kápráztatóan sok a kapupénze,
kövér hasán egy irtó kapukulcs
s körötte kedves, piszkos angyalocskák.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Kis konty kacérkodott a feje búbján
s biz'isten, senki sem mondhatta szépnek
és bár a tisztaság papnője volt,
minden mosdástól idegenkedett
s egész lényével mintegy ezt tagadta.
De mégse ölte a szerelmi bőjt.
A megszorult diák szerelmi kosztját
képezte néha hónap végivel,
hogy az öreg nem küldte még a gázsit
s a húszéves tagokban állhatatlan
tombolt az élet vad, csikói kedve.
Ilyenkor aztán este - s délben is -
a padláson, vagy hűvös félszer alján
a konyhalétől még mindíg csöpögve
előkerült a jutányos vicéné
s a pásztoróra után ő köszönt még.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Éjjel pedig a kaput nyitogatta
s álmatlan álmából búsan riadt
és már előre viszketett a talpa,
hogy meg se rikkant még a csengetyű.
Lidércnyomás volt minden éjszakája.
Hiába nyílik néha csodaszépen
a kávéház ezüst virágival,
a koncertekkel, forró premiérrel
hiába, jaj, hiába, ami szép,
a színes esték, a fekete árnyak,
színház utáni lomha kocsizörgés
s a bársonyos, muzsikás, altató csend.
Neki az éj egy lázas berregés csak,
felrettenés, iszony és vacogás,
felkelni nyomba - hol a gyertya, lámpa? -
és kaffogó papucsba menni, menni,
félig aludva a hideg kövön;
egy végtelenség, ki a kapuig,
hol kék havon, dagadt, piros szemekkel,
fázó talpakkal, nyugtalan topognak
a gőzfürdőből hazatérő lumpok
s sziszegve, káromkodva kotorásszák
szakadt zsebükből a bús kapupénzt.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ki vette észre? Úgye senkise.
Ki szólott hozzá csendesen: ki vagy?
Ki kérdte tőle, hogy mikor bucsúzott,
mikor kiáltott sírva egy utolsó
jó éjszakát piszkos kis életének?
Ki nézett egyszer e fátylas szemekbe?
Én belenéztem e bús ablakokba,
melyek nem tükrözik, mi van belül,
az ablakok mögött, csend, háború-e,
csak tejszínűen derengnek reánk,
mint elhagyott házak vakablaka
és akkor láttam őt, hogy megy előre,
fanyar közönnyel hogy lép lomha útján,
a porral, a szeméttel, a piszokkal,
a kúttal, a seprőkkel összenőve,
míg elfelejti csendben a világot.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
És elfelejti csendben önmagát.
1909
