Kosztolányi Dezső: GYÓGYKÚT
GYÓGYKÚT
Vázlat
Bús állni itt és nézni ezt a képet,
amint a tompa, fénytelen , fanyarkás
hajnalba éled a gyógykút vidéke
s megindul a reménytelen kavargás,
a betegek alázatos menetje,
kik kénes-kék vízér jönnek sóváran
s a gyógyulást és jobb idők reményét
viszik a fájó és öblös pohárban.
Egy úr, kietlen és kopár magánnyal.
Szelíd szemekkel. Gyér és szürke hajjal.
Sétál a tiszta, kavicsos porondon
és már borongó fényt szitál a hajnal.
amint a tompa, fénytelen , fanyarkás
hajnalba éled a gyógykút vidéke
s megindul a reménytelen kavargás,
a betegek alázatos menetje,
kik kénes-kék vízér jönnek sóváran
s a gyógyulást és jobb idők reményét
viszik a fájó és öblös pohárban.
Egy úr, kietlen és kopár magánnyal.
Szelíd szemekkel. Gyér és szürke hajjal.
Sétál a tiszta, kavicsos porondon
és már borongó fényt szitál a hajnal.
Egy elhagyott nő, megkopott ruhában,
sóhajtva issza a vizet, mogorva
homlokkal s látni immár, hogy magaslik
előre sápadt és halotti orra.
Egy másik ember, aki már hitetlen,
láncán egy kislány-kép, keretbe zárva,
ki angyali fürtökkel néz a fénybe,
de érezni, hogy úgy néz, mint egy árva.
sóhajtva issza a vizet, mogorva
homlokkal s látni immár, hogy magaslik
előre sápadt és halotti orra.
Egy másik ember, aki már hitetlen,
láncán egy kislány-kép, keretbe zárva,
ki angyali fürtökkel néz a fénybe,
de érezni, hogy úgy néz, mint egy árva.
Férj, feleség, mindkettő oly beteg már,
arcuk rokon, gondokkal telesírva,
olyan búsan, oly meghitt együttesben,
olyan kivül, mint a családi sírba.
arcuk rokon, gondokkal telesírva,
olyan búsan, oly meghitt együttesben,
olyan kivül, mint a családi sírba.
1922
