Kosztolányi Dezső: 1849 OKTÓBERÉBEN
csönd van megint az otthonunkba;
Germánia, a nagy gyerek,
örülhet a karácsonyfának újra.
az a kedélyünk ne ijessze -
a békefecske visszajött,
fészket rak csöndesen a házereszre.
nyugodt, szelíd párába látom;
csak néha durran komolyan -
lehet, kupán lőtték egyik barátom.
elfogták a szegény bolondot
(nem minden ember oly merész,
mint Flaccus, ki jókor kereket oldott).
vagy tűzijáték, Goethe-ünnep! -
Sontag a sírjából kikél,
s mellette víg rakéta tüntet.
él s nem fekszik véres-fehéren,
nem ölte meg horvát, orosz
Magyarországon, künn a csatatéren.
Magyarország vértől piros már -
de Franz sértetlen, a hamis
és a szablyája szekrényébe rozsdál.
csatáról szól, remegve, gyengén,
késői unokáinak:
"Hej, hogy forgattam akkor harci
pengém!"
szűk lesz a német plundra rajtam,
zúg és dörög a zivatar
és trombiták harsognak harci zajban!
a régi-régi hősi monda,
vasból való, vad harci dal -
a Nibelungok hullnak a porondra.
ódon regék, oly ismerősök,
új név, de régi a panasz,
mert ők a "bajnok és a büszke hősök."
zászlójuk a szélben dagad bár,
bukik a hős, szokás szerint
és győz az állati erő, a barbár.
szövetségese lett a medve -
szegény magyar vigasztalódj,
ránk még gazabbak estek fenekedve.
akik kiszívják a te véred.
Tudod, kik tettek ránk igát?
A farkas, a disznó s a ronda véreb.
úgy bűzlik ez a sok hatalmas,
nem állom undok szagukat -
de csitt, beteg poéta, hallgass.