Kosztolányi Dezső: LÁMPAFÉNY
mint a beteg ajkán a bús mosoly,
te vagy, aki a napnak alkonyatján
fáradt szivünkre balzsamot hozol.
s bámész szemekkel néztem ott alant,
amint a vén bronzcsésze a szobánkba
szétszórta a rózsás, szelíd aranyt.
később vad éjeken égett előttem,
hogy küszködtem a csillagokra én.
Isten-kísértő, vágyvillámos éjjel
járok kihült lámpával, tört cseréppel.
te vagy mezőm, rideg szoba -
s oly jó e lámpafényes árnyba!
a fegyverem csupán a toll,
csak a sötét betű vigasztal.
kezembe gyorsan jár a toll
s a lámpafénybe bámul arcom...
mint úri szőnyegekre a paraszt,
künn a mezőkön fojtogat egy átok.
és dolgozom rajt, mint a pók a hálón
százszor kötözve és bogozva azt.
felém csilingel millió virág
s én vérszegény, kövér kelyhük csodálom,
amíg bezárom csendesen az ajtóm,
a lámpafény dobálja fénynyilát.
dalt hallok a mély csendességen át,
s míg véres ködbe meghal künn az alkony,
És egyre jobban halványul a lámpa,
erőlködő szemem tággá mered.
Az ég sötét, dalol a fuvalom,
kábult szemem a fényt már meg se látja.
Olyan a lámpa, mint egy bús kisértet,
mint egy fehér árnyékfolt a falon.
hajszolja őket a tüzes robot,
s azt mondja mind, a lámpa nem setétebb.
s sírok, mint hogyha minden összedűlne,
pedig csak a lelkem vet véglobot.
Kihúnyt szemekkel nézek majd az űrbe,
ajkam, szemem kinyíl... S a lámpa ég.