Kosztolányi Dezső: KERESZTÚTON
Röpül a vészhír a kis szikra szárnyán.
Egy pillanat s már száll, minthogyha látnám
az éjbe rezgő vékony fonalon.
felnyög az ismeretlen, éji róna
s a szikra, mint a puskacső golyója,
szívembe forog s fut, rohan felém.
sápadtan a rezgő ajtóba rontok,
egy szó átszúrja majd a szívemet.
az arcom elsötétül, szám fehér,
meredten állok. És a hír elér.
Fagyos szelek zúgnak, vacogva félek
s szeretném megragadni még az éjet,
de jő a holnap kérlelhetetlenül.
csap lázban égő, fájó homlokomra,
valami súgja, hogy még meghalok ma,
és futni vágyom bőszen, esztelen.
egy láthatatlan árnyék karja megkap,
jön a derűs ma s meghalt már a tegnap.
a fény a tájon nagy csíkokba szétfolyt
s a tarjagos ég arca csupa vérfolt.