Kosztolányi Dezső: PÁRBESZÉD MAGAMMAL
PÁRBESZÉD MAGAMMAL
És sokszor megfogom a kezedet,
akárcsak egy idegenét,
és sokszor a szemedbe meredek
és a szemed egy kút, hideg, setét.
És mély.
akárcsak egy idegenét,
és sokszor a szemedbe meredek
és a szemed egy kút, hideg, setét.
És mély.
És sokszor látlak ágyadon,
ha átkarol a fájdalom
s mégis márványhideg az arcom
s mikor te alszol, én nem alszom.
ha átkarol a fájdalom
s mégis márványhideg az arcom
s mikor te alszol, én nem alszom.
És sokszor átölellek csöndesen,
szívdobbanásaid búsan lesem
és míg a tündérek körüldalolnak,
én megsiratlak, mint egy rég-halottat.
szívdobbanásaid búsan lesem
és míg a tündérek körüldalolnak,
én megsiratlak, mint egy rég-halottat.
Kezembe veszem kis gyerekcipődet,
játékaid, poros emlékeid,
és kérdelek, nem integetsz nekik?
játékaid, poros emlékeid,
és kérdelek, nem integetsz nekik?
Nem félsz a percektől, mik zúgva jőnek
és elrabolják sűrű hajadat,
és gőgösen előrehajtanak?
és elrabolják sűrű hajadat,
és gőgösen előrehajtanak?
Sokszor meg mintha koporsó szorítna,
hűvös szemfedő takar el
és jól tudom, ez az a fej,
amelyre rájő a halotti sipka.
hűvös szemfedő takar el
és jól tudom, ez az a fej,
amelyre rájő a halotti sipka.
És mégis itt vagy. Most szólok veled,
fogom kezedet és olyan meleg.
Mondd, hogy lehet, hogy lázadozva végre
lerogysz a ravatal vak szőnyegére
és csak heversz, szomorú-halovány,
az éjszaka fekete vánkosán?
Ó hogy lehet, ó hogy lehet,
hogy egyszer lehunyod a szemedet
s örökre úgy maradsz?
fogom kezedet és olyan meleg.
Mondd, hogy lehet, hogy lázadozva végre
lerogysz a ravatal vak szőnyegére
és csak heversz, szomorú-halovány,
az éjszaka fekete vánkosán?
Ó hogy lehet, ó hogy lehet,
hogy egyszer lehunyod a szemedet
s örökre úgy maradsz?
Nem értelek.
1909
