Kosztolányi Dezső: NŐI ARCKÉP
halódtak a kertben a kései rózsák,
zokogtak a habok az őszi erekben,
s méla őrület volt a földi valóság.
a porba vetettem, megöltem a vágyat,
lelkemre suhant a néma szomorúság,
mint a beteg holdfény, oly szomorú, bágyadt.
hol a bús falakon a nyirkos lég bejő,
rozoga ablakot csunya fergeteg ráz,
s fütyül a réseken az őszi levegő.
az ősz huga volt ő, mert sokat hallgatott,
a lelke búcsúcsók, tisztafehér égbolt,
s szomorú, szomorú, mint egy szelíd-halott.
olyan hideg és bús és a haja szőke,
illata reszketett édesen és árván,
mint haló rózsáé az őszi időbe.
az álom is ólom, napfénybe se látok,
ólomtakaróba, gúzsba ébredek fel,
szemem csupa könnyű, szemem csupa átok.