Kosztolányi Dezső: FOHÁSZ A NYOMORHOZ
árny-ruhás, setét Nyomor:
halk arám, félénk, mesés,
gyászoló hölgy, szende és
isteni Kétségbeesés.
bár engem bú zsarnokol,
én vagyok víg társad, én.
Ámde fődön méla fém,
gyémántból bú-diadém.
bátya én, s te a hugom,
szűk kamrába énvelem
éldegéltél csöndesen,
s élni fogsz egy életen.
édesítsük, jöjj, a bút,
hogyha a vágy haldokol,
csak szeress s vigaszt hozol,
mennyé válik a Pokol.
most kaszált, friss széna vár,
szöcske cirpel vidoran -
és mint dallamos folyam,
bús időnk vígan rohan!
két karodból párna lesz,
illat és dal ránk lehel,
eltakar, mint lágy lepel
és álomba renget el.
szived titkosan szeret.
és a szíved zakatol.
ölelésed is de fáj -
a karod lágy és hideg;
hallom a könnyűidet,
mint fagyott ólom zizeg.
lenn a sírba oly kies:
éjbe búj a szenvedő,
a felejtés szemfedő -
lágyan alszunk én meg ő.
csókjaiddal most boríts;
míg e szörnyű, néma kéj
el nem oszlik, és a mély
álom átfog, a nagy éj.
elfelejtve bús odúnk;
nézz a boldogságra, föl,
bús, setét Nyomor, ki öl,
álmodj az élet felől.
csak kacagj, csak légy vidám,
holdsugáros árnyba kint
fellegek csapatja int
és az eb reá csahint.
zagyva árnyék-figura,
mit egy játszó keze tol -
tréfaság, mely összefoly.
Hol vagyok én? - És te hol?