Kisfaludy Sándor: VI. ÉNEK.
Forgatni a jó könyvet, |
S a szív sok szép lobbot vet. |
Musák, lelkünk barátnéi!
Élésinknek e földön |
Szépe, ti tőletek jön! |
Egy nap fényes pompában, |
S félvilágos Hellában |
S az egész föld Parnassusa
Mint lop szikrát tüzéből |
S életet nagy lelkéből. - |
Nyájas, vidám lélekkel |
Már remegő kezekkel; |
Örömöket és kedveket,
Enyelgő lant kezében, |
Már már elhúnyt éltében. |
Önnön-lelt tűz-hangokban |
Szilaj dühös lángokban; |
Szívét, eszét mint ragadja -
Ezt lángszárnyú ódába - |
Azt a tenger habjába. |
Virgil Homer lelkéből |
Homer tüze lebjéből: |
Didót gyilkos fájdalomban, -
Tróját látni enyészni |
S a nagy Rómát tenyészni. |
Tudni, mi a bölcseség; |
Mi néki a föld és ég; |
S benn az embert és életet
Milyen pontból szemléli, |
S míveit mint itéli. |
Ezer képben, formában, |
Adni látni lángjában: |
Ovíd, a ki hazát is veszt,
Mert szeretett s énekelt |
S tilost látott - s érdekelt. |
Cicero szép szavával, |
Beszédje tűzárjával; |
A világ fővárosában,
A Musák szép honában, - |
A hajdani Rómában. |
Komoly, magas lelkével |
Eltelni agg képével; |
S hárfájának bús hangjában
Árpád hajdan-korában |
Lelni szívem - honában. |
Lelket-rázó szavában, |
Ő keblében s agyában,) |
Angyalával és férgével,
Látni s tudni, a mint van, |
Mi - miért - s miként voltában. |
A sors örök könyveit: |
Az életnek rendjeit, |
Hányja, zúzza és csavarja, -
Embert fel s le miként vet |
A játszó vak történet. - |
Lantja lelkes hangjában |
Napalatti laktában, |
És mennyei elméjével
Mely kétesen tenyészett |
Csudálatos természet! |
Égből eredt eszével; |
Földből forró vérével; |
Életének mily szelei:
Istenhez fel nem kapják, - |
Férgekhez le mint csapják. |
A Gratiák honában |
A hajdani Hellában: |
Mesterinek remekivel,
S több bölcset, mint Hellában, |
Lelni Wieland magában. |
Erős, bájos lantjával |
Lebeg erős szárnyával; |
S elragadó kellemében
Uralkodni látni ott |
Minden szépet, jót, nagyot. |
Szép egyűgyűségében, |
Természetes szépében, |
Látni Geszner képeiben, -
Magam oda képzelni |
S kedvesem is ott lelni. |
Dolgainak folytában, |
Többnyire bal sorsában, |
Oktalani tetteiben,
Bölcs fátyolban szemlélni, |
És hallani beszélni. |
Voltaire esze szárnyain |
Pindus minden útjain, |
Egy ember egy életétől -
Száz-felé el ágozni |
S mindég dicsőt magozni. |
A szerelem forrását |
Nőttön nőni folyását; |
Majd setét bú fellegében, -
Most öröm közt zajogni, |
Majd kínok közt zokogni. |
Az öröm s bú nemében, |
Mely az élet földjében, |
Mindent elönt-borít-nyel-fal, -
Minden öröm-virágot, |
Minden reményfa-ágot. |
A hajdani éveknek, |
Bal sorsában élteknek, |
Corneille s Racine munkáiban
Elevenen szemlélni, |
És hallani beszélni. |
Szívét fájni hallani, |
Laurától visszhangzani! |
Keble buja fájdalmiban
Elmerítni szívemet, |
Részegítni lelkemet. |
Jeruzsálem falait |
Bajnok-szívek várait, |
S Ármídának bájkertjében
Megbűvölve ámúlni - |
S ezer kénybe csordúlni. |
Forgatni a levelet, |
Nékem első lobbot vet! - |
Kiért mindent felejtettem;
Ki magában mennyet zár |
S most, boldog én! enyém már. |
A termékeny igére, |
A zűrzavar éjjére |
Bútengerben már elmerűlt,
Már haldokló szívemre |
S testét megúnt lelkemre. |
Hogy kesergém ezeket; |
Nem mondottam eleget: |
Hymen előtt titokban, |
Pompájában nyitva van; - |
Mindenképpen enyémeknek
Hüvelyeik leesvén, - |
Szinte kővé váltam én. |
Kebelét felgyúlasztván, |
Szerelemre olvasztván, |
Magamhoz forraszthatám, |
Egy kortyban felhajthatám, |
A mint azt csak egyszer adja
Amor, - szinte fája már, - |
Benned van a kény-határ. |
Az ész bár mit tart és hív, |
Próbaköve csak a szív: |
S az emberből ki-kivág, |
Mert az éggel rokonság. |
Az emberhez mindenkor hív,
És sorsaként bús vagy víg |
Bölcsőjétől sírjáig. |
Testiségben helyezed, |
Csak álomnak nevezed; |
Kárhoztatod, átkozod; |
Formálod és nyomozod; |
Kit porból fel semmi sem von, -
Ily embert ki bölcsnek mond, |
Az, mint ti, szint oly bolond. |
Minden ember számára; |
Vessen önnön magára: |
A fényben és pompában, |
Minden élés nyomában. |
De leginkább barátkozik
Az érzékeny szívekkel |
S az értelmes lelkekkel. |
Fenébb, kínzóbb gyötrelem, |
Mint - a megúnt szerelem!
Ti, kik a szív ösztönére,
Együtt futni pályátok, |
Egykor kezet fogátok, |
Meg ne töltse kebeletek: -
Gátolhatja bölcseség |
S okos mértékletesség. |
Ám de éljük eszünkkel; |
S utóbbra is tegyünk el. |
Örömeit, kéjeit; |
Boldogító kedveit: |
Az élésre maga gerjeszt:
Éljünk lelkünk- s testünkkel, - |
Mert holnap - tán mennünk kell. |
Mértékelni tüzünket, |
Lelkesítni bennünket: |
Melyet rendelt tenéked, |
S ez egyszersmind főbb éked. |
Te vagy a jó s nagy istennek
Legjobb, legszebb áldása, |
Boldogságunk forrása. |
Hogy a jó és rosz jövendőt |
Áldjuk, áldjuk érte őt! |
Ha bizonyos jót látnánk; |
Ha látnók, hogy rosz vár ránk. |
Nem csügged el bal sorsában,
Mit itt remél, - amott fél: |
A bölcs ember imígy él. |
Lehessen csak az boldog) |
A sors soha ki nem fog. |
Megtarthatja nyúgalmát; |
Elverheti únalmát: |
A szegénység czondrájában,
Míg szerelme tartandó, - |
Boldogsága állandó. |
Páva-farkú czímedet, |
Hír-felkapta nevedet, |
S végy, a mit tudsz, ezeken, |
Kedvei az ilyeken: |
Nem ingerli az ily füst s szél;
Nem kell néki a dibdáb, |
Gyermek-kedvet töltő báb. |
Szívünk s elménk tüze ég; |
Erő s velő vagyon még; |
Amor legyen szerzője, |
Amor legyen töltője; |
Akkor Amort, ki bucsút vesz,
Oly barátság váltsa fel, |
Mely a sírig tartson el. |
Csak szerelem versemben: |
A mit érzek keblemben, |
A mi lehel és munkál, |
A mi által öszveáll, |
Kivűl, belől, alatt és fenn -
A mi élet s élelem, - |
Mi az, ha nem szerelem? |
Esmértet meg engemet; |
Tölti boldog szívemet; |
Szép lelkéhez lelkemben; |
Jó szívéhez szívemben. |
Mint sem Amor maga képzelt; -
Ily jutalmat eddig még |
Csak ritkán vön a hívség. |
Egy-egy betű képében, |
Kiált magas reptében; |
Emberlakot keresgél; |
Csipősen fúj a felszél: |
S ez majd mindent szorosba zár; -
Én mindennek bőjében |
Vagyok Lízám ölében. |
Magának megvehetni, |
Örökre megnyerhetni, |
S cselekedni azt meri, |
Azt tartja: nem emberi. |
Áldozatra s lantra méltók! -
S Árpád népe olyant tesz, |
Hogy Romának társa lesz. |
Azt únni vágy az ember; |
Állhatatlan csuda szer! |
Jobb agyagból formált szív! |
Ott te holtig maradsz hív: |
Minthogy csak jót kedvelhettél,
Szeretendő lesz mindég, - |
Jóért a jó holtig ég. |
S egész ember-létemnek, |
És lélekzet mellemnek; |
Lelkem s testem kötése, |
Szerelmének élése. |
Engem semmi meg nem ijeszt;
Minden ellen védelmem |
És oltalmam szerelmem. |
Telhetetlen és sovár; |
Hogy mondaná: elég már. |
A mi a nap alatt van; |
Lakhelyét a hordóban. |
Midőn heted egében ül,
Van oly boldog órája, |
Hogy - csak múlás hibája. |
Szerencsénket nem teszed, |
Mert több javunk elveszed; |
Nagyobb rosz vagy, mint sem jó, |
Az ész, úgy mint kormányzó; - |
Az a százszor s többször boldog!
Minden jó s szép, a mi van, |
Övé ezen világban. |
Hol az útas szomjan hal; |
Hol nem hangzik madárdal; |
Hol megsűl a természet; |
Hol megszünt a tenyészet; |
A föld bár mely barlangjában
Csak teveled lehetvén, - |
Mindég boldog volnék én. |
Egy-egy öröm-falatot |
Még egyet sem adhatott. |
Az észnek én megadom; |
Nem szorítja, fogadom. |
Ifjúságom szép álmait
Elragadá magával, - |
Szerelmemért meg nem csal. |
Igen hasznos a földön, |
Pénzzel vétethető lőn; |
S díszeit a léleknek, |
S kéjeit a szíveknek, |
Senki pénzen meg nem veszi:
Az aranynyal tölt zacskó |
Csak boldog szív mellett jó. |
Az éjszak hideg szele; |
S repdez száraz levele; |
A szép vidék pompája; |
Fekszik öröm-tanyája: |
Noha négy fal közé szorít
Bennünket a zordon tél - |
Szívünk mindég tavaszt él. |
S boldogúljon ott bízvást; |
S ne kénytessen arra mást; |
Melyre kedve s alkalma; |
Kénytetni, nincs hatalma; |
S nyomja, törje bár a vállat
Az önként felvállalt terh, |
A baj könnyebbséget nyer. |