Kisfaludy Károly: A szerelem
A szerelem
Minden földi öröm bajjal párosodik,
Kívánatink tárgya csalóka tünemény,
Víg kedvünk fájdalom tengerén hányódik,
Mely ritkán érik meg a legigazb remény!
Kívánatink tárgya csalóka tünemény,
Víg kedvünk fájdalom tengerén hányódik,
Mely ritkán érik meg a legigazb remény!
A tudomány elűz annyi szép kényeket,
Édes öröm töbször méregbe rejtőzik,
Hatalom elöli az érzeményeket,
Erkölcs meleg vérrel kínosan küszködik.
Édes öröm töbször méregbe rejtőzik,
Hatalom elöli az érzeményeket,
Erkölcs meleg vérrel kínosan küszködik.
Míg a habzó szív ver az ember mélyébe',
A hideg való azt soha be nem tölti.
Új kívánat jő az elégség helyébe,
S a lelket legédesb álmából felkölti.
A hideg való azt soha be nem tölti.
Új kívánat jő az elégség helyébe,
S a lelket legédesb álmából felkölti.
Minden a mi itten a szívet gerjeszti,
Megnyerve elárúl s végmúlásnak ered,
Új gondolat becsét, malasztját elveszti:
Csak az boldog, a ki szerettetik s szeret.
Megnyerve elárúl s végmúlásnak ered,
Új gondolat becsét, malasztját elveszti:
Csak az boldog, a ki szerettetik s szeret.
Kinek a szerencse hatalmas karjával
Csillagkoszorút tesz imádott fejére:
Hányszor kűszködik az mosolygó sorsával!
S dicsősége válik élete terhére.
Csillagkoszorút tesz imádott fejére:
Hányszor kűszködik az mosolygó sorsával!
S dicsősége válik élete terhére.
Mit a halandók jót és édest vevének,
Belőle fakada e bőség szarvából;
Magok a jobb lelkek szerelmet értének
A nagy teremtőnek legelső szavából.
Belőle fakada e bőség szarvából;
Magok a jobb lelkek szerelmet értének
A nagy teremtőnek legelső szavából.
Ki e földön éleng, malasztját isméri,
S örökön lángoló oltárához járúl,
Örömit, kényeit e tündértől kéri,
És hymnusokat zeng égi jutalmárúl.
S örökön lángoló oltárához járúl,
Örömit, kényeit e tündértől kéri,
És hymnusokat zeng égi jutalmárúl.
A lélek hatalmat s minden tehetséget
Egyedűl az igaz szerelemtől vészen,
S mágusi erővel minden lehetséget
Csak könyen meghódít és valóvá tészen.
Egyedűl az igaz szerelemtől vészen,
S mágusi erővel minden lehetséget
Csak könyen meghódít és valóvá tészen.
A tiszta szerelem bájoló körében
A mennyei láng a mellben fentebb lobog,
Megtisztúl a lélek, s békítő ölében
A megbántott szív a megbántóén dobog.
A mennyei láng a mellben fentebb lobog,
Megtisztúl a lélek, s békítő ölében
A megbántott szív a megbántóén dobog.
Az anyatermészet frigyes barátnéja
Meleg karjával a földet átöleli,
A mérget balsorsunk kebléből kiszíja,
S a világot szelíd kebelén neveli.
Meleg karjával a földet átöleli,
A mérget balsorsunk kebléből kiszíja,
S a világot szelíd kebelén neveli.
Szent egységben tartja mind a földieket,
Boldogító nyomát békesség követi;
Rózsalánczczal összeköti a szíveket,
És déltől éjszakig egymáshoz vezeti.
Boldogító nyomát békesség követi;
Rózsalánczczal összeköti a szíveket,
És déltől éjszakig egymáshoz vezeti.
Oh ki nem érzette egyszer életében
Jótevő malasztját a hív szerelemnek?
Kinek nem fakada forró kebelében
Egy forrása e szent gerjedelemnek?
Jótevő malasztját a hív szerelemnek?
Kinek nem fakada forró kebelében
Egy forrása e szent gerjedelemnek?
Ki nem melegedett mennyei lángjánál,
S el nem ragadtatott felhevűlt szívétől?
Ki nem fellengezett tündér határánál,
S váltig nem lelkesűlt gyönyörű kényétől?
S el nem ragadtatott felhevűlt szívétől?
Ki nem fellengezett tündér határánál,
S váltig nem lelkesűlt gyönyörű kényétől?
Légy bár vitéz s laurus zöldelljen fejeden,
Bírj bár hatalommal, Dárius kincsével,
Fényes érdemcsillag ragyogjon melleden,
Meghalsz s felejtetél más nap felköltével:
Bírj bár hatalommal, Dárius kincsével,
Fényes érdemcsillag ragyogjon melleden,
Meghalsz s felejtetél más nap felköltével:
De a hív szerelelm el nem feledkezik!
Búzgón oltárt emel hívének sírjából,
Ájtatos könyekkel visszaemlékezik,
S égi vigasztalás tenyészik hamvából.
Búzgón oltárt emel hívének sírjából,
Ájtatos könyekkel visszaemlékezik,
S égi vigasztalás tenyészik hamvából.
Ne hirdesd oly szegény ember boldogságát,
Ki nem sejtvén a szerelem bájos kényét,
Komor gyászban vonja szomorú világát,
Mert soha nem érzé élte javát, szépét.
Ki nem sejtvén a szerelem bájos kényét,
Komor gyászban vonja szomorú világát,
Mert soha nem érzé élte javát, szépét.
