Kazinczy Ferenc: A NYÍRLIGET.
A NYÍRLIGET.
Vályi-Nagyhoz.
Farsangi alak járúl hozzád,
Barátom, vedd e parolát.
Te őt, úgy-e, nem ismered?
Pedig ő neked jóembered,
S ha érted e hív kézszorítást,
Helyébe, tudom, nem kivánsz mást.
Barátom, vedd e parolát.
Te őt, úgy-e, nem ismered?
Pedig ő neked jóembered,
S ha érted e hív kézszorítást,
Helyébe, tudom, nem kivánsz mást.
| Orczám, úgy a hogy látod, viaszk, |
Csizmákat, mint ő, még nem varrtam,
De verset halmokkal faragtam,
S tán nem rosszabbakat mint ő,
Mikor jó kedv rám néha jő.
Csakhogy engem versre édes tűz
S egy szárnyas isten nyila űz;
Őt inkább az a kegyelem,
Mely suszterektől nem idegen;
Mely világítja a Jakob Böhméket,
Látni angyalkákat, ördögcséket.
Gyulaszták őt vastag postillák,
Engem piros pozsgás Fringillák.
| Van nékem is egy postillám, |
Mikor elhamvadzik tüzem,
S hiába töröm az eszem;
Körmöm haszontalan rágcsálom,
S ki belőle rímem még sem vájom,
Előkapom kis könyvemet
S mindjárt találom rímemet.
Derék könyv! jobb mint Schmetzius;
Nem tudott annyit Horatius,
Ő, ki öltözve fényességbe,
Úgy ment fel, mint hattyú, az égbe.
| Mit is akartam mondani? - |
Okos emberhez nem illetlen.
Ember nem lehet az szünetlen.
Ilyet önmagok a nagy istenek
Igen gyakran miveltenek,
Ki szép bikává változék,
S a tengeren egy lyányt áthozék;
Ki galambbá vála, ki giliczévé,
Ki farkassá, ki rút tevévé,
Csak hogy czéljához elérjen,
És keresett jutalmat végyen.
Én egyebet nem keresek,
Mint hogy víggá tehesselek.
Ruhád miatt te nem mégy bálba,
Engem betegség vágott ágyba.
A farsang vég napjaiban
Igy mind kettőnknek része van.
| Te hallád hírét Jupiternek? |
S így hát aztán a többinek is.
Van egy könyv; Homerusnak hívják,
Az úgy beszéli, hogy a buják
Adott lakókat az égnek is,
Honnan őt ekkép titulázza:
Istenek és halandók atyja.
E fajtalan isten egyszer
Látni kívánta, hogy az ember
Ez árnyékföldön mit csinál,
S mint hajdan a jó Mátyás király,
Elfedve felséges méltóságát,
Álnév alatt járta be országát,
Mercuriusnak egyet int,
Találjon egy kis csínyt megint,
Hogy szerelmetes házas társa
Elillantások meg ne lássa.
| Mercur az illyekre magát |
«Felséges uram s királyom - mond -
Az a te fiadnak nem nagy gond.
Felséged várja kis békével,
Felérem azt magam eszével.»
| Már itt van, s vállán egy csomót hoz, |
«Öltse magára Felséged
E megnyűtt kék köpönyeget,
Vonja fel e málybőr csizmát;
Itt e nadrág is, s e nádpálczát
Markolja jobbik kezébe,
S e sinkót nyomja fejébe.
Én a gubát vetem vállamra
S szőrös bocskort fűzök lábamra,
Uram így szögény-lögény nömös embör,
Jó magam pediglen tót sühödör.»
| Juno asszony néz az ablakon, |
S ők a menny föld királynéjának
Nagy mélyen főt és térdet hajtnak.
«Hé, Sára! e két idegen
Tőlem talán éhen megyen.
Menj, tudakozd Mihály mestert,
Jól tartotta-e a két embert?
Pál kulcsár nyisson kamarát,
Czipóm ne szánja, ne szalonát.»
| De míg a királyné beszél, |
Szépen kiérének a várból,
S a csintalan ficzkó ígyen szól:
«Gazd 'ram, ne nyissak-e lyukat?
Mert Kóly ide még nem kis falat;
Kóly, a világnak közepe!
Jó lesz már itten szállani le.»
,Te lásd, jó szolga!' monda az úr.
S az ég boltján egy lyukat fúr,
S a lyuk nagygyá lesz hirtelen,
S a két útas a földön terem.
S az ég boltján egy lyukat fúr,
S a lyuk nagygyá lesz hirtelen,
S a két útas a földön terem.
| Mercur rosszúl fúrá a lyukat, |
Acsád s Adony közt hulltak le
Egy sűrű puszta nyírligetbe.
Sehol nem látszék semmi ház,
Az ég setétűlt, zuzmaráz
Fagylalta meg ruhájokat,
Szakállokat és bajuszokat.
«Itt - mondá a szolga gazdájának -
Megadjuk árát a tréfának.
Az égben megvan mindenünk,
A mit e földön nem lelünk;
Volt-e jó dolgunk azt elhagyni,
Pocsékká ázni, majd megfagyni?»
Éj - monda Croníon - kis veszélybe
Nem illik esni kétségbe.'
| S messzére egy rossz viskót meglátnak, |
Mercur duzzog: «Lesz éjszakánk,
Száraz korpakenyér vacsoránk.»
,Bohó! - mond Zeüs - az ily viskóba
Drágább gyémánt van hébe' hóba',
Mint a milyennel nőm dicsekszik,
Ha szépségétől elrészegszik.`
| S egy nyolczvan esztendős gyémánt, |
Elébe jő a két embernek,
S nyájas Hozt'-istent mond Jupiternek.
Kaczag Mercur s bosszankodik.
«Ked csak maga?» ezt kérdezik.
,Magam, kelmetek szolgálatjára:
De férjem megjön éczakára.'
| Sürög-forog a jó öreg, |
Kifordúl, hozzá lát dolgához,
S Zeüs ígyen szól légér fiához:
«Szép, szép az ég, de e kis ház,
Falán vagyon noha csak máz,
És ámbár azt nagy szükség lakja,
Sem nectarja nincs, sem arakja,
S kávét, puncsot soha nem lát,
Mire szát isten ember tát,
Szebb volna mint az ég, ha velem
Az éjt itt töltné a szerelem.»
| S midőn Zeüs isten ígyen szól, |
Szokott a gyémánt mellyen hálni,
Turbékolva egy galamb sétál ki,
S addig teszi forgásait,
Addiglan űzi sok csókjait,
Hogy a vén isten jól értette,
Ezt a galambbal ki tétette.
| Legott a nyolczvan évü gyémánt |
S karján hoz egy kis gyermeket;
Kit szárnynyal nyillal a ligetbe' lelt.
| Ki vala a gyermek, s mi lőn tovább, |
Mint a mai bálban sok láb,
Kifáradék a rímelésben.
Nekünk s nekik kívánjunk hát
Csendes nyugalmas éjszakát.
